Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Gyenes Gábor: Főszerepben: a Város (esszé)
VÁRDS ÉS EMLÉKEZET 19 Annie Hall, 1977, rendező: Woody Allen. 20 Match Point, 2005, rendező: Woody Allen. 21 Cassandra s Dream, 2007, rendező: Woody Allen. 22 Vicky, Christina, Barcelona, 2008, rendező: Woody Allen. A helyszínválasztást nemcsak egy aláfestés aspektusából vizsgálja a rendező, hanem egy tudatos helyszínértelmezés is követhető: New Yorkot a világvárosként mutatja be, amely rengeteg szubkultúrával rendelkezik. Ezen belül is leginkább a New York-i zsidó értelmiséget vizsgálja. Los Angelest (Annie Hall'9), azaz Hollywoo- dot kokainista senkiházi piperkőcök otthonának tartja. Londont (Match Point20, Cassandra álma2') az osztálykülönbségek bemutatására használta (a munkásosztály és a bár megkopott, de még mindig létező arisztokrácia kontrasztja), Barcelonát (Vicky, Christina, Barcelona22) a mediterrán spontánabb, felhőtlenebb életfelfogás demonstrálására, Párizst pedig mint minden művész és romantikus áhított közegét mutatja be. A Vicky, Christina, Barcelona lányszereplőihez hasonlóan az Éjfélkor Párizsban esetében is amerikai figurákkal azonosulunk, akik üdülni jöttek Európába. A történet főszereplője, Gil (Owen Wilson) egy jobb sorsa érdemes amerikai szövegkönyvíró, aki számára az európai város kulturálisan felsőbbrendű, és egy szürreális eszköznek köszönhetően (éjféli időutazás) megtapasztalhatta Párizs vélt aranykorát is: a húszas éveket. Gil ingázik a jelen és a múlt között: a jelenben a csodás Párizsban ugyan, de amerikai félművelt középosztálybeli menyasszonyának és annak családjának társaságában, akik mellett kelepcébe zárva érzi magát, és a múltban, idoljai, F. S. Fitzgerald, Hemingway, Dali és Bunuel körében. A vadromantikus femme fatale ezúttal szintén a húszas évekbeli Adriana (Marion Cottilard). Gil nem találja helyét a jelenben, a múlt Párizsában viszont nagyon is: mind a magánéletben, mind a művészi ambícióit tekintve. Egymásba szeretnek Adrianával, akiről kiderül, hogy ő pedig a posztimpresz- szionisták korába vágyakozik vissza, amely vágya teljesül is az éjféli időutazás által. Ebben a kellemesen oldott humorú leheletkönnyű alkotásban Allen idealizálja Párizst, sőt, több ideális Párizst is felmutat: a XIX. század végit, a húszas évekbelit és napjainkét. Mindhárom változat megnyerő, a helyszín tehát megmarad ideálisnak; viszont az idő dimenziója beindítja a kétkedést. Allen a helyszínt az aranykorképzet meghiúsítására használja, tehát a „dicső múltba” révedezést parodizálja, azonban a hely szellemében következetesen hisz. 66
