Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Marinov Iván: Árulkodó városi legendák (jegyzet)

Mert nem tudjuk meg belőle például, hogy a hazai kínai kolónia meglehetősen fiatal, aminek köszönhetően kevesen halnak meg közülük. Az sem derül ki, hogy a súlyos és gyógyíthatatlan betegek többnyire hazau­taznak, mert az ottani gyógyászatban job­ban bíznak a magyar egészségügynél, vagy mert a szülőföldjükön szeretnének meghal­ni. Váratlan baleset persze bárkit érhet: azt gondolni azonban, hogy e tragédiákat a ha- lottaikkal különös tisztelettel bánó kínaiak különféle üzelmekre használnák, a távol­keleti kultúrát ismerve nagy butaság lenne. Arról nem is beszélve, hogy hivatalos iratot ennél könnyebben is lehet szerezni, ráadá­sul Magyarország jó ideje nem számít von­zó célpontnak. Ennyi minden nem derül ki a történetből, árulkodik viszont arról, hogy hiába próbáljuk leplezni az idegenektől való félelmünket, az továbbra is meghatá­rozza gondolkodásunkat. A rémisztgető történetek mindezek elle­nére is jóval népszerűbbek a cáfolatoknál. Hogy a jelenséget a közösségi oldalak egy nyilvános mérőeszközével számszerűsít­sük: míg a nem létező veszélyekre figyel­meztető, nemritkán hisztérikus formában előadott történeteket alkalmanként 40-50 ezren továbbítják néhány óra alatt, addig a cáfolatot csupán századannyian. Hogy mi dönt az egyaránt exkluzív információt nyúj - tó, egymással ellentétes előjelű narratívák versenyében? Leginkább az, hogy míg a fé­lelmeinket igazoló, vágyainkat beteljesítő, világlátásunkat alátámasztó történetekben hinni akarunk, addig ugyanezen sztorik leleplezését gyanúval, elfogultsággal, zsi­geri ellenkezéssel és vad ellenteóriákkal fogadjuk. Meg az, hogy formájukat, nyel­vezetüket és üzenetüket tekintve előbbiek VÁROS ÉS EMLÉKEZET jóval könnyebben megérthetők, s így to­vábbadhatók, mint az esetenként szélesebb ismereteket igénylő cáfolatok. Vagy az, hogy az internetezők már rég nem olvas­nak olyan figyelmesen, mint ahogy egy­kor a tűz körül ülők hallgatták a mesélőt, és felületes tartalomszkennelésük során nem figyelnek a részletekre, hanem csak kattintanak, egyetlen mozdulattal emberek százai, ezrei felé megosztva mindent, ami­vel jólértesültségük imázsát erősíthetik. Hiba lenne azonban az internetet főbűnös­nek kikiáltani. A minden szavunkat meg­őrző világháló csupán a legújabb keltetője és éltetője a legendáknak, de a történetek létrehozásában semmiképpen nem szár­nyalja túl a jó öreg emberi elmét. Az em­lékezetre hajlamosak vagyunk egy olyan videolejátszóként gondolni, amely minden velünk történt eseményt rögzít, s e felvéte­lekből aztán néhány kazetta megmarad, né­hány eltűnik. Ez azonban nem így van: az emberi agy nemcsak nem képes a részletek hiánytalan megőrzésére, hanem még meg­maradt emlékeink is folyamatosan változ­nak. Ez történik például akkor, amikor egy kitalált vagy mástól hallott történetet annyi­szor mesélünk el ismerőseinknek, hogy egy idő után már sajátunkként adjuk elő, mert így is emlékszünk rá. Vagy amikor képekkel, történetekkel, szuggesztióval mások ültet­nek el bennünk hamis emlékeket, amelye­ket aztán idővel a magunkévá teszünk. Egy vizsgálatsorozatban, amelyben tinédzsere­ket szembesítettek többségében valós és egy kitalált gyerekkori emlékkel (egy áruházi elveszés történetével), a megfigyeltek egy­negyede pontosan emlékezett a soha meg nem történt eseményre, volt, aki még „meg­találója” alakját is leírta. De hamis emlékek 59

Next

/
Oldalképek
Tartalom