Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Keserű József: A város és az emlékezet (tanulmány)

De vajon nem lehetséges, hogy saját élet- történetem elmesélése lesz az akadálya önazonosságom újbóli megalkotásának? Nem lehet, hogy éppen azzal kettőzöm (háromszorozom, sokszorozom) meg az énemet, hogy mesélni kezdek róla? Ha valóban létezik egy prereflektív viszonyom a világhoz és önmagamhoz, ahogyan Merleau-Ponty1 gondolja, akkor hogyan viszonyul ehhez a nyelvi reflexió? Nem lehetséges, hogy a nyelv megjelenése egyúttal a reflexió születése is, és ezzel együtt a racionális gondolkodásé? Márpedig ha ez így van, akkor nincs választásunk: énjeink többszöröződnek, élettörténetünk újabb elmesélésre vár - mi pedig újra és újra akadályok földjévé válunk önmagunk számára.

A MÁSIK ÉLET

Orhan Pamuk Isztambul című memoárkönyve - amely a beszédes A város és az emlékek alcímet viseli - már az első fejezetében szembesíti olvasóját az ágostoni problematikával, egyúttal pedig tovább is gondolja a kérdést.3 4 „Gyerekkoromtól kezdve hosszú éveken át ott motoszkált bennem egy gondolat, hogy valahol Isztambul utcáin, a miénkhez hasonló házban él egy másik Orhan, aki minden vonásában hasonlít hozzám, mintha csak az ikertestvérem lenne, sőt pontosan ugyanolyan, mint én” (9.). A könyv egy olyan gondolattal kezdődik, amely látszatra nem több gyerekes képzelődésnél: egy nagy házban

3 Vö. Merleau-Ponty, Maurice: A látható és a láthatatlan (ford. Farkas Henrik - Szabó Zsigmond). Budapest, 2007, L’Harmattan.

4 Pamuk, Orhan: Isztambul (ford. Nemes Krisztián). Budapest, 2007, Ulpius-ház. (Az oldalszámokat az idézetek után adom meg.)

(és gazdag családban) élő kisfiú barátok híján kitalál magának egy képzeletbeli alakot, akit saját tulajdonságaival ruház fel. E gondolat vigaszt nyújt számára - hiszen most már nincs egyedül -, ugyanakkor azonban félelemmel tölti el; mi lesz, ha a két Orhan véletlenül találkozik egymással?

Mégis, többről van itt szó, mint egyszerű gyermeki képzelődésről. A másik Orhanról szőtt ábrándok egy másik világba nyitnak utat az elbeszélő számára - a képzelet birodalmába. Az ide tett kiruccanások azonban korántsem veszélytelenek. A kis Orhan már korán felismeri, hogy minden ilyen képzeletbeli utazás nemcsak elrepít valahova, hanem kíméletlenül vissza is irányít a kiindulópontra, mintha csak azért történt volna meg az eltávolodás, hogy annál fájdalmasabb legyen a visszatérés. Az ártatlannak tűnő játék hirtelen komolyra fordul. Önmagunk felismerése a másikban olyan bizonytalanságot szül, amelytől nem könnyen szabadulunk. (Amikor a kisfiú megpillant egy fényképet a lakásban, a következő kérdések buknak ki belőle: Vajon a fényképen látható fiú én vagyok? Azt mondják, én vagyok. De mi van, ha mégsem? Nem én vagyok, de éppenséggel én is lehetnék? Ki vagyok én egyáltalán? És ki a másik?)

Az elbeszélő az önazonosság kérdését a könyv felütésében nem egyszerűen időbeli, hanem térbeli problémaként is láttatja, ez pedig némiképp módosítja az eredeti kérdésfeltevést. Innentől fogva ugyanis nem elegendő, hogy emlékeinkre támaszkodva elmeséljük életünk történetét. Ha valóban meg akarjuk találni a másik énünket, és kapcsolatot akarunk létesíteni vele, akkor többre van szükség. Fel kell adni az otthon biztonságát, amelyről már úgyis kiderült, hogy csak időlegesen szolgálhat menedékként. Annak tudata, hogy valahol él egy má