Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - „Novaközi” állapotok. Beszélgetés Kálmán Gábor Nova című kötetéről
ÍZLÉSEK ES POFONOK szerepet is kap, mert az ember annyira szeretne egy ilyen rejtélyt megoldani és találni - ez valamennyire termékennyé teszi az olvasást. Vannak másfajta ismétlések, egy részük olyan, amit te is említettél, például az árnyékszéktörténet, de van más is, ahol szinte szó szerint vagy egy kicsit még részletesebben ugyanaz a történet kerül elő, ezeknek egy része szerintem funkciótlan. És van egy harmadik típusú ismétlődés, aminek még mindig nem találtam meg a szerepét. Például a lábjegyzetek egy része ugyanaz, ugyanaz van lefordítva, például az „ušánka”, ami többször is előkerül, de vannak más feloldások is, szlovák, de igazából érthető félmondatok, és ezek többször is előkerülnek (például a „nemec” is ilyen). Nagyon tetszik, amit most mondtál, ez a nova boros tudatrombolásos folyamat: ha ebbe illesztjük ezeket az ismétléseket, akkor jól érthető szerepet kapnak. Egyébként úgy érzem, mintha azt sugallnák, hogy én vagyok „novaközi” állapotban, tehát azért fejezetről fejezetre nem felejti el az ember ezeket a feloldásokat. • L. I. Zs. Szerintem ez egy meglehetősen jóindulatú interpretáció a kritikus meg a te részedről. Bennem őszintén szólva hiányérzetet kelt, hogy valójában nem lehet mögé látni ezeknek a szövegeknek, hogy a szöveg semmilyen belső motivációját nem kínálja fel saját formaelveinek, közben pedig nagyon nagy hangsúly esik arra, hogy mikor, mit és hányszor mond el, mi mi után következik. Emiatt viszonylag gyakran éreztem önkényesnek a szerkesztést. Elkezdi például elmesélni Urban életét, azután rátér Ivetára, a feleségére, de innentől elmondja, ahelyett, hogy Iveta történetét mondaná el, Štrofeková történetét, amit eddigre már nagyjából négyszer olvashattunk, Iveta történetére pedig nem is tér vissza a szöveg. Az olvasó érthetné, hogy miért történik ez a kizökkenés, ha lenne mondjuk egy elbeszélő figura, aki tényleg úgy van megcsinálva, hogy elfelejti, mit kezdett mondani, nem tud elszakadni a kedvenc történeteitől, és mindent a szájunkba rág. De nagyon kevéssé áll össze az, hogy ki is mondja ezeket a szövegeket. A jóindulatú értelmezés természetesen az, hogy egy falusi ember beszél, aki összeszedi ezeket a mendemondákat, és maga is a bor hatása alatt áll. De egyrészt erre explicite soha semmi nem utal, ellene meg több minden is szól, hiszen olyanokat tud, amit egy falusi sem. Időnként elmondja, hogy mi a tényleges igazság, meg hogy mi járt egy-egy szereplő fejében. Ilyen módon nekem a levegőben lóg, hogy olvasóként miért nem ismerhetem meg végül szegény Iveta gyerekkorát. ■ P. P. Nagy feszültséget okoz, hogy néha omnipotens az elbeszélő, néha, például az ismétléseknél pedig kifejezetten rájátszik arra, hogy mendemondákra vagyunk utalva, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a nova bor tényleg okoz ilyesfajta degenerációt, vagy pedig ez is a fiktív világ része. Mondjuk mi tudjuk, hogy tényleg, de ez a regényből nem derül ki egyértelműen. □ T. Zs. Másodszorra tértél vissza arra, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, ki beszél. Fontos, hogy a narrátor valóban meghatározható személy legyen? Ez tényleg olyan markáns hiányérzet volt? Számomra például nem. O B. A. Bizonyos értelemben azért a szöveg logikája előhív egy ilyen kérdést... Szeretné az ember tudni, ki beszél. Mert ha a falu beszél, tehát egy kollektív beszélő, aki 74
