Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - HOL VOLT, HOL NEM VOLT - Tamás Zsuzsa: Féléskövecs és gondszívó (N. Tóth Anikó Az eszemet tudom című kötetéről)
Tamás Zsuzsa Féléskövecs ÉS GONDSZÍVÓ N em szokás egy könyv bírálatát - talán még gyerekkönyv esetében sem - az illusztrációval kezdeni, de Békés Rozi munkái oly mértékben határozzák meg N. Tóth Anikó Az eszemet tudom című kötetének arculatát, hogy mégis innen kell indulnunk. A nagy biztonsággal alkotó, kiérlelt stílusú illusztrátor ezúttal látványosan az ábécés- és olvasókönyvek hangulatát idézte meg rajzaival: színes ceruzák és életre kelt betűk, számok, írásjelek bújnak meg a gyermekszoba, az utca, az iskola jellemző tárgyai és - nem mellékesen - további, kollázselemként jelenlévő betűk, szövegrészietek között. A geometrikus formák - amelyek egymásra rajzolva metszik egymást, és e metszetek gyakran önálló színt is kapnak (mint a kék és a piros kabát sárga találkozása) -, a folyton szerephez jutó számok és betűk akkor is az általános iskola világát juttatnák eszünkbe, ha nem bukkanna fel köztük egy kislány. De a kislány ott mosolyog a címlapon - sejthetjük, övé lesz a főszerep. Vajon ki lesz ő, s milyen lesz? - tesszük fel magunknak a kérdést. Ha az illusztrációk üzenetére hallgatunk, különös választ kapunk: hiszen ott szaladgál a kislány a könyv lapjain, ám mintha nem gyermekeink, hanem anyáink könyvéből szaladt volna ide. Kék köpenye, a zsebéből kikandikáló „intőkönyve” (mert annak tűnik!), sematizált lábbelije, vállát verdeső varkocsa mintha egy korábbi generáció kellékei lennének. Vajon hasonló nyelvi közeg teszi őt főszereplővé? Vajon a szöveg és az olvasó között ugyanaz a feszültség teremtődik meg, mint az illusztrációk és szemlélője között? Ahogyan azt a cím is sejteti, főszereplőnk egyes szám első személyű narrátor, aki az eszét tudja - nagyon is! -, és „meske- tékbe” foglalja a világról alkotott nézeteit. Ezek a rövid történetek nem hagyományos mesék: gyakran csak észleletek, máskor a mindennapok csodás lényeinek bemutatásai és persze feljegyzések egy család életéről. Ám a könyv nyelvi világa nem annyira egységes, mint a képi. Sok a kicsinyítő képző, a becézett alak: „babóca”, „ducika”, „nyafisabb”, „lovacska”, „pacifej”, „tálikóban”, „kesztyűcske” - ezek kissé szirupos hatást keltenek. Az iskoláról szóló jegyzetekben nemegyszer a „tancsi” kifejezésbe botlunk: hiába része ez az iskolai szlengnek, ugyanúgy idegenül hat a szövegben, mint másutt a „cucc”, vagy hogy „bevágódunk az autóba”. A „féléskövecsek”, „bántódáskavicsok” a líra felé mozdítják a narrációt - a szövegek amúgy is rokonságot mutatnak a svéd típusú gyerekversekként címkézett szabad versekkel a „gondszívó” (mint „szerkentyű”) akár egy novellamese alapötlete is lehetne. A „hidegrendszer” és a „szitokzatoskodás” típusú félrehallások, akárcsak a „törzsvendég” félreértelmezése szinte elmaradhatatlan kelléke a mesketék- hez hasonló gyerekmonológoknak. A gyermeki látásmódnak persze jellemzője a sokszínűség, ami akár épp a felsorolt példákban is megnyilvánulhat. Az említett példák mégis inkább eltérnek az alaphangtól, ki-kilógnak: talán szeren
