Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - Pál Sándor Attila: A holtvágány, A halál (versek)
A HOLTVÁGÁNY gyszer jártam a haverjaimmal a régi állomásépületben, évekkel az eladása előtt. Ők régóta vandálkodtak a századeleji házban, falakat rúgtak ki, téglákat dobáltak, beszakították a padlót, káromkodásokat firkáltak a falakra. A legenda szerint halomban lehetett ott óvszert találni, és szelleme is van az épületnek, talán egy régi bakteré. Akkor kellett nagyon vigyázni, ha jött a kisvonat, mert beláttak és megláthattak. A padlásfeljáróra emlékszem, nagy, zöld deszkalaphoz vezetett, ami olyan volt, mint egy csapóajtó. Oda még a haverjaim sem mertek fölmenni. A kisvonat kürtje még mindig itt van a fülemben, ahogy eldübörög a ház mögött, ahogy pár kaviccsal próbálom kisiklatni az átjáróban minden nyáron, ahogy életemben először és utoljára utazom rajta nagyapával, ahogy mesélik nagyanyámék, hogy mennyi tanyasi és falusi ember utazott vele a portékájával be a városba, ahogy elképzelem, hogy járt vele anya iskolába, ahogy mindig arra gondoltam, ha lábatlan, féllábú meg félkezű embert láttunk, hogy biztos a kisvonat vágta le, ahogy látom a kalauzt a kerek táblácskájával, kék ruhájában az ötvenéves barackfák alól. Az állomást a jegyző vette meg, felújíttatta, családi ház lett belőle, a kisvonat hat éve nem jár. A bakter szelleme a sírt gondozza talán. 24
