Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - Kabdebó Tamás: Liv (novella)

kétől. A határnál angol katonák állították meg a Volkswagent. Ki kellett szállni, megmotozták őket, mint egykor a kelet-európai, közép-európai vidékeken, a sztálini időkben. A kocsit is átkutatták. Fegyvert kerestek, vagy drogokat? Az angol őrmester végül is szalutált, az utasok következő megállója az északi város, Armagh volt. Két főpap székelt itt, a protestáns és a katolikus egyházfő. Zsiga egyszer már találkozott a minden ír katolikusok hercegérsekével, Tomás O’Fee-vel, aki a győri kegykép ügyében konzultált vele. Mit tesz Isten, a katolikus katedrális Szűzanya-szobra előtt megállította őket Father Breslin, az egyházfő titkára. „Kedves barátom! Lám ellátogatott hozzánk, érseki városunkba. És elhozta magával titkárnőjét is?”

„Breslin atya, ez a hölgy az unokahúgom.”

Liz mosolygott, a kezét nyújtotta. „Liv Szalontay vagyok.”

Ha az Isten a füllentőket tetőbeszakadással bünteti, akkor ezúttal megkímélte a háromtagú kis csoportot. A tetőszerkezet egyébként a neogótból a stil nuovoba hajlott, a dóm olasz építésze sikeresen egyénieskedett. A masszív oszlopok egyikén a keresztre feszített Krisztus alakja jelent meg, annak minden fájdalmával, a szentély aranyrácsa mögött szentek életnagyságú kőszobrai álltak, vélhetőleg Szent József és Szent Patrik is, akikről a templomot elnevezték. A Szent Sacrament oltáránál meggyújtották a gyertyákat, Father Breslin megkezdte a szentmisét. Az orgona is megszólalt odafönt, és egy maroknyi hívő elhelyezkedett a padsorokban. Esteledett. A gótikus üvegablakok mentén fölgyúltak a lámpácskák, az ablakok színes üvege visszaverte a szivárványfényeket. Szalontay Zsig- mond, a Galway Egyetem magyar történésze elmondott egy Miatyánkot magában, Liv Amundsen oslói nyelvész pedig felidézte Bragi Boddason pogány kori költő két sorát, egy címerpajzsról. Egyébként a katolikus főtemplom két hegyes, égbetörő magas tornyával (stílben hasonló a szegedi dómhoz, vélte a magyar ember) a mennyország felhők feletti sztratoszferikus kapuját célozta, irányt mutatva a katolikus hívőknek. Bejáratától félmér- földnyire állott (ha úgy tetszik: terpeszkedett) az anglikánból átvedlett ír protestáns főtemplom, az ír egyháznak és érsekének székhelye. Ez a templom L alakú volt, egy középső négyszögletes bástyatoronnyal, azaz négy tornyocskával, belül szép üvegablakokkal. Sok évvel ezelőtt ezt is a katolikusoknak építették, de az angol hódoltság beköszöntével kényszerűen protestánssá vált. Mikor a XIX. században a tiltást feloldották, a katolikusok megépítették saját templomukat, az ír egyház pedig megtarthatta a katolikusoktól elkom- munizáltat. Liv és Zsiga ide is bekukkantottak. A templom belső falai mentén tizenkét zászló állott. Vecsernyére készülődtek: megszólalt a harang, illetve kettő, és egy kis karin- ges csoport vonult fel az oltárhoz.

„Úgy tudom”, suttogta Zsiga, „hogy a két templom egyházfői havonta találkoznak.” „Mindez nemigen akadályozza a híveiket abban, hogy lőjék egymást.” Hotelszobájukhoz egy kis, külön kulccsal járó ketrecen kellett áthaladniuk. Az étkezőben vacsorát is adtak, marhahúst Yorkshire pudinggal, áfonyaszósszal.

Lefekvés után az ágyban hosszan szeretkeztek.

Reggel így szólt a lány: „Ha marasztalnál, még maradnék.”

A férfi a fejét ingatta.

Az autóúton, a repülőtérre menet, vigasztalanul ömlött az eső.