Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - Kabdebó Tamás: Liv (novella)

táncolt a haragoszöld, de most szelíd Atlanti-óceán. „Nem megyek”, mondta Liv, „mert tudom, feltámad később a szél, és a vékony testem átfázik pulóver nélkül.” És haza is indult a diákszálló felé, ahol lakott. „Figyelj”, mondta Zsiga, „én napszálltakor érted megyek, elgyalogolunk onnan a Salt Hill hotelba vacsorázni.”

így is történt. Zsiga odavaló csali, két kétarasznyi tengeri féreg segítségével megakasztott két kistepsi nagyságú lepényhalat, és ezeket a készséges és tüsténkedő hotelszakács kisütötte számukra. „A lepényhal Amundsen egyik kedvence volt”, mondta Liv, és sűrűn kortyolgatta az aranybarna Guinness sört, az ichtológiai sörkorcsolyához. Utána almás lepényt ettek, tejszínhabbal leöntve, végül pedig Ballycastle likőrrel fejezték be az estebédet. Az ebédlő sarkában egy magányos zongora állt, a terem kiürült, Zsiga norvég dalokat akart hallani, amikor Liv a felhangolatlan pianínó kerek székére ülve, kottája nem lévén, fejből rögtönzött. Kezdte a Stute Storlival, mely egy lány viszonzatlan szerelméről szólt, folytatta az Oleannával, egy amerikai norvég telep megénekelt epizódjával, sor került egy táncdalra, a Háttal a falnak sorozatból - keskeny keze úgy futkározott a billentyűkön, mint a prédáját kergető nyest - bemutatkozott az Asmund király megzenésített története, felcsendült az Álomköltemény lágy, lírai melódiája, végül pedig a mókás Varjúdal. A férfi lazán tapsolt, a fiatal nő lehajtott fejjel mosolygott.

Éjfél után baktattak a diákszálló felé, szorosan egymás mellett, de nem karonfogva. A felhők odafent összezáródtak, megirigyelték a jó időt, és izzadni kezdtek. Liven nem volt kabát, csak egy kötött öltöny. Zsiga levette zakóját, és az enyhén tiltakozó lány vállára terítette. A szűk utcák egyforma szürke házai egymáshoz bújtak, a nedves járdák csillogtak az ívlámpák fényében. A lány szállásának bejárati lépcsőjére lépett, és búcsúzkodni kezdett. A férfi átfogta a vállát, erősen magához húzta, és szájon csókolta. Liv nem tiltakozott, de nem is viszonozta a csókot. Kibontakozott, őszinte csodálattal kérdezte:

„Miért tetted ezt?”

„Mert férfi vagyok, te meg nő.”

„Ha ennyi, akkor ez a mozdulat miért most jutott eszedbe, sok havi ismeretség múltán?”

„Mert előbb meg nem közelíthettelek, még élt a feleségem.”

„Azt sem tudtam, hogy van nejed, azaz volt. Nem beszéltél róla.”

A szemerkélő eső elállt, egy szürke felhő mögül kikandikált a hold fényes feje. Két kései diák a szállóhoz közeledett. Liv és Zsiga elléptek onnan, és lassan sétálva megkerülték a háztömböt.

„Nehéz erről beszélni. Mikor Oxfordban laktunk, megragadta őt, lefejthetetlen ollóival a májrák. Eljöttemkor már mint menthetetlent egy elfekvőben ápolták. Kéthetente látogattam őt, hétvégéken repkedtem ide-oda. Március végén elbúcsúztam tőle, nem tudom, a szervi elégtelenség vagy a morfin vetett-e véget a fájdalmainak. De amíg eszméleténél volt, ezt mondogatta: »Zsiga, ne maradj egyedül« - és én: »hozzád hasonlót nem találok«.”

Liv belekarolt a férfiba, de testét távol tartotta tőle: „Én valamiképp hozzá hasonló lennék?”

48