Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - Tóth László: Két (újabb) futam egy nemzedékhez (próza)
az egyes művek akciórádiuszáról van szó, amit a filozófus arra értett, hogy mekkora műveltség- és ismeretanyagot, hivatkozási bázist sűrít magába egy-egy irodalmi mű, s ha jól emlékszem, ez értelemben Jókai Mórt nevezte meg első helyen a legnagyobb műveltséganyagot mozgósító íróink között. Ha viszont e tekintetben pillantást vetnénk kortárs szerzőink műveinek akciórádiuszára, s a szlovákiai illetőségűekére különösképp, bizony - tisztelet néhány nagy kivételnek - meglehetősen vérszegény eredményt kapnánk. Kulcsár Ferencet viszont már első összevetésre, illetve A pillangó szárnyverése alapján is előkelő hely illethetné meg ebben az összehasonlításban: akár egyetlen fejezeten, akár egyetlen oldalon, akár egyetlen bekezdésen, akár egyetlen mondaton belül is kész s képes évezredek horizontjára tekinteni, a földrajzi kiterjedések földrésznyi távolságait egybefogni, a kultúra s a nyelv minden elemét, poklok és egek jelenéseit egy pillanat alatt mozgósítani, egy pillanatba belesűríteni. Nem sorolom, nem nevesí- tem most vég nélkül sorjázó hivatkozásait, utalásait, példamondásait, képzettársításait, elég annyit megjegyeznem: évezredeket fognak egybe, s átfonják az egész glóbuszt, sőt világegyetemünkből is kikanyarintanak egy jókora szeletet nekünk, kévébe kötik a tárgyi és a szellemi világ megannyi elemét, összekötik az ösztönök, érzelmek, érzékek ismert s ismeretlen tartományait; elég találomra, bárhol felütni könyvét, hogy részesei lehessünk annak a szellembeli - Mészöly Miklós-i - tágasságnak, mely írásait, észjárását, gondolatmenetét jellemzi. 5. Tőzsér Árpád írta le Kulcsár Ferencről, s mert leírta és mert ő írta le, számosán idézték már s számos helyen, hogy „par excellence költő”, aki „akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna”. Nos, prózakönyve lévén a kezünkben, milyen prózát ír ez az eredendő költő, azt is a költő írja-e benne? A kérdés, azt kell mondjam: költői, mert első rápillantásra és első belehallgatásra is nyilvánvaló, hogy költőnk magasizzású költői prózát ír, számomra azonban mégsem az ún. lírai vagy lirizáló próza egyszerű megnyilvánulásai ezek a textusai, hanem olyan, költészettel telített, olyan, gondolati tartalmaikban, sugallataikban, nyelvezetükben, esztétikai szervezettségükben, zenei ihletésükben sűrű szövésű szövegek, melyek egyszerre mondják a lét kunderai elviselhetetlen könnyűségét, s tépik ki a földből ahhoz nyűgöző súlyaink. Persze, van, aki azt mondja: a vers legyen költészet, a próza legyen próza, s azt kell mondjam, igaza van. De Kulcsárnak is igazat kell adnom akkor, amikor úgy véli, ugyan miért ne fényezhetné meg az epika szürkeségét a költészet csillogása? Főleg ha a költészet nemcsak forma, hanem súlyos hozzátennivalói vannak a prózai mondandókhoz is, ha a lét isteni-kozmikus teljességének egyik evilági-emberi megképződése. Persze, nem veszélytelen ez a vállalkozás, hiszen - mi, írástudók: az írást művelők s olvasók - tudjuk: mód, módszer és modor csak egy paraszthajszálra vannak egymástól, s nehéz eltalálni mikor lesz (írásban) túl szép a szép (tehát hiteltelen), mitől lesz a hatásos hatásvadász, s meddig találó, s mettől túlontúl keresett már egy-egy jelző, szó, kifejezés. Szerencsére azonban Kulcsárt az ízlése, önfegyelme és műveltsége - még az én olvasatomban is - csak kevés
