Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - Tóth László: Két (újabb) futam egy nemzedékhez (próza)
Csend. Kattanás. Nem lehet, nem szabad ilyenkor mást mondani. Lehetetlen ilyen hírre bárhogy is reagálni. Aztán, nem sokkal később Szigeti Laci, majd Végh Laci - ő már, úgymond, hivatalosan, a család, illetve a barátunk által létrehozott könyv- és irattár, a Bibliotheca Hungarica nevében - is megerősítette a Filep által mondottakat. Majd elmúlik néhány óra, s én arra eszmélek: a hír - bármennyire is vannak dolgok az életben, amelyekre nem lehet felkészülni - valahogy nem is a váratlanságával döbbentett meg. Kegyetlen lesz, amit most leírok, de semmiképpen nem halott barátommal szemben, hanem elsősorban önmagamba - s belénk: tovább élő barátaiba - hasíthat a felismerés: még csak most? Most halt csak meg? Vajon nem gyanítottuk-e már rég - ha a világért sem vallottuk volna be egymásnak, s önmagunknak még kevésbé -, hogy Zalabai Zsigmond valóságos, fizikai (testi) halálának bekövetkezte régóta idő kérdése csupán? Vajon nem gyanítottuk-e sokan- bevallatlanul -, hogy évek óta halott volt már? S talán igazából ettől oly döbbenetes a hír. Meghalt? Hiszen nem felejtettem-e - nem felejtettük-e - el már régebben, hogy él?... Vajon nem azzal s nem akkor kezd-e köztünk (közülünk) meghalni valaki, hogy egyszerre (vagy lassan-lassan) megszűnik mindennapjaink része lenni? Nem az életünké. .. az életünknek mindvégig kitörölhetetlen részei maradhatnak emberek úgy is, hogy a mindennapjainkban egyre kevesebb hely akad a számukra. S ezzel vajon nem szűkül kinek-kinek a mozgástere is? Az élet: mozgás - mozgásterünk zsugorodásával, mozgásaktivitásunk kiélhetetlenségével, s a vége felé: mozgásvágyunk csökkenésével vajon nem a halálhoz kerülünk-e mind közelebb? Zsigáról évek óta tudtuk, hogy beteg. Hogy szenved, hogy betegségében az életével, illetve az élettel iszonytatóan nem tud mit kezdeni. Amit még csak tetézett egyre fokozódó írásképtelensége is. Ahogy a temetésén őt búcsúztató református lelkész, Édes Árpád fogalmazott: élete vége felé egyre reménytelenebb kettős küzdelmet folytatott: a betegségével s az ezzel tagadhatatlanul összefüggő írásképtelenségével (mi volt előbb?- tehető fel a kérdés itt: azért nem tudott már írni, mert a betegsége meggátolta, megbénította őt ebben, vagy az okozta, súlyosbította a betegségét, hogy az írásban, úgy érezte, megrekedt? Örök dilemma ez; eldönteni e kérdést valószínűleg aligha lehet). Van-e jogunk szemére hányni s számon kérni rajta, hogy föladta? Vajon nem adtuk-e föl mi előbb az életét, mint ő maga? Vajon nem küzdött-e férfimód, annak rendje s módja szerint, derekasan? S még mi hittük magunkról, hogy mindent megtettünk érte? Biztos vagyok benne, hogy ő sokkal többet tett értünk, pontosabban azért, hogy legyen, megmaradjon, megmaradhasson nekünk. De nem volt tovább, ennyire futotta (tőle is, tőlünk is), s ezt a tényt el kell már fogadnunk (megint csak tőle is, magunktól is). Tecának - Zsiga feleségének - meghalt a férje, gyerekeinek az édesapjuk, édesanyjának a fia, öccsének a bátyja, nekünk - sokunknak - a barátunk. A gyászom őszinte, mély, 40
