Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO nem tudta, mi az, ami végérvényesen megakadályozza, hogy elhagyja azt az odút. A / | strici viszont megértette, és kért egy teát vagy valami hasonló löttyöt. Aztán leültek a földre, néhány gyékényre vagy a használattól megkopott szőnyegekre. Csak pár gyertya fénye világította meg a szobát. A falon lógott egy kép az isten arcmásával. A „Szem” nézte egy darabig, és eleinte félelmetesnek találta, aztán viszont a félelem helyét átvette a düh vagy talán a gyűlölet. Én nem gyűlöltem soha senkit, mondta, közben rágyújtott, és az első slukkjának füstje beleveszett a berlini éjszakába. Mialatt a „Szem” az isten arcképét figyelte, a kísérői egyszer csak eltűntek mellőle. Egyedül maradt egy húszévesforma angolul beszélő prostituált férfi társaságában. Taps hallatszott, és újra megjelent a fiú. Én elsírtam magam, vagy azt hittem, hogy elsírom magam, vagy az a szegény prosti hitte, hogy elsírom magam, de egyáltalán nem így történt. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra (bár az arc már nem tartozott hozzám, úgy távolodott tőlem, mint egy szélsodorta falevél), de legeslegbelül nem csináltam semmi mást, csak kombináltam. Nem terveket szőttem, nem valamiféle zavaros igazságosztás körvonalazódott bennem, csak egy szándék. Aztán mindhárman fölálltak: a „Szem”, a prosti és a fiú, és végigmentek egy rosz- szul megvilágított folyosón, aztán egy még rosszabbul megvilágított folyosón (a fiú a „Szem” mellett maradt, végig őt figyelte és mosolygott rá, de mosolygott a fiatal prosti is, a „Szem” pedig csak bólogatott, és vaktában osztotta az érméket és a bankjegyeket), végül megérkeztek ahhoz a szobához, ahol az orvos szendergett - volt vele egy másik fiú is, akinek még sötétebb volt a bőre, mint a kasztráltnak, és kisebb is volt nála, talán hat-hétéves lehetett -, és a „Szem” végighallgatta az orvos, felcser vagy pap érveit, hosszadalmas magyarázatok voltak, amelyekben megjelent a hagyomány, a népi ünnepek, a kiváltság, az áldozás, az önkívület és a szentség, láthatta a sebészeszközöket, amelyekkel aznap vagy másnap hajnalban kasztrálni fogják a fiút, akárhogy legyen is, a fiú - legalábbis ő így értette - elővigyázatosságból és higiéniai okokból aznap érkezett a templomba vagy bordélyba, bőségesen kapott enni, mintha máris testet öltött volna benne az isten, bár a „Szem” csak egy félig álmában, félig ébren sírdogáló kisfiút látott, meg a mellőle nem tágító kasztrált fiú félig vidám, félig rémült tekintetét. Aztán a „Szemből” valami más lett, bár ő nem azt mondta, hogy „valami más”, hanem hogy „anya”. Azt mondta, anya, és sóhajtott egyet. Végre. Anya. Ami ezután következett, az a már az unalomig ismételt történet: az erőszak, amelyet nem kerülhetünk el. Az ötvenes években született latin-amerikaiak sorsa. Persze a „Szem” - nem túl nagy meggyőződéssel - megpróbálta lebeszélni, megvesztegetni, megfenyegetni az orvost. Egy biztos, jött az erőszak, kicsivel később pedig már úgy hagyta maga mögött a negyed utcáit, mintha csak álmodna, és dőlt róla a víz. Máig él benne az emlék, ahogy eluralkodik a lelkén az izgatottság, és fokozódik az érzés, a boldogság, amely veszedelmesen emlékeztette valamiféle tisztánlátásra, de mégsem Lyh 17
