Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
A MAURicio Silva, a „Szem" Rodrigo pintónak és maria ÉS ANDRÉS B R A I T H WA I T E - N E K Milyen különös az élet, Mauricio Silva - akit csak úgy hívtak, a „Szem” - mindig igyekezett kerülni az erőszakot, még akkor is, ha ezért esetleg gyávának tartották. De az erőszakot, a valódi erőszakot nem lehet elkerülni, legalábbis mi, a hetvenes években született latin-amerikaiak - akik nagyjából húszévesek voltunk, amikor meghalt Salvador Allende - nem kerülhetjük el. A „Szem” esete sajátságos és példaértékű, talán nem hiábavaló újra fölidézni, főleg, hogy annyi év eltelt már azóta. 1974 januárjában, négy hónappal az államcsíny után Silva, a „Szem” elhagyta Chilét. Először Buenos Airesbe ment, aztán a szomszédnál fújó rossz szelek sodorták tovább Mexikóba, ahol megállapodott pár évre, én ott ismertem meg. Más volt, mint az akkoriban Mexikóvárosban élő legtöbb chilei: nem kérkedett, hogy részt vett az - egyébként inkább fiktív, mint valóságos - ellenállásban, nem látogatta az emigránsok köreit. Barátok lettünk, és hetente legalább egyszer találkoztunk, a café La Habanában, a Bucarelin vagy a lakásomban a calle Versallesen, ahol anyámmal és a nővéremmel laktam. Az első pár hónapban Silva, a „Szem” kétes alkalmi munkákból tartotta fönn magát, aztán elhelyezkedett fotósként az egyik fővárosi lapnál. Nem emlékszem rá, melyik napilap volt az, talán az El Sol - ha volt egyáltalán ilyen újság Mexikóban -, talán az El Universal. Én jobban örültem volna, ha az El Nációnál az, annak a kulturális mellékletét a veterán spanyol költő, Juan Rejano vezette, de mégsem lehetett az El Nációnál, mert én ott dolgoztam, és sosem láttam a „Szemet” a szerkesztőségben. Mindenesetre egy mexikói lapnál dolgozott - efelől a legkisebb kétségem sincs -, és javult a pénzügyi helyzete, eleinte alig észrevehetően, mivel a „Szem” addigra hozzászokott a spártai életvitelhez, de ha valaki alaposabban megfigyelte, fölfedezhette a pénzügyi fordulatról árulkodó egyértelmű jeleket. Például az első néhány hónapban mindig melegítőben járt. A végén már vett magának pár inget, sőt egyszer még nyakkendőben is láttam, pedig mi - a költő barátaim meg én - sosem hordtunk ilyesmit. Konkrétan az egyetlen nyakkendős alak, aki valaha leült az asztalunkhoz a café Quitóban, a Bucareli úton, az ő volt, a „Szem”. Akkoriban azt mondták, hogy Silva, a „Szem” homoszexuális. Pontosabban: ez a szóbeszéd terjedt a chilei emigránsok körében, részben a rosszindulatuk megnyilvánulásaként, részben pedig azért, mert ezek a pletykák fölrázták az emigránsok unalmas 11
