Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 3. (naplójegyzetek)
Molnár, a Lucifer által Molnár megrontására küldött Faustus-szellem hathatós segítségével, észleli és szóvá is teszi az ellentmondást: Amit fejtegetsz, nagy uram, fölöttébb érdekes, s csak annál érdekesebb, hogy száddal a hatalom egykori gyakorlója szól, a hatalomé, amely gyakran feledi az egyént, a „magunkat”, s azt, hogy ő is „magunk”. Szóval: a dráma igazi hordozója Faustus szelleme lesz, vele „tunkolódik” föl SzMA olyan, amilyen drámai alkattá. Esetleg a címe is ez lehetne majd a munkámnak: Faustus Prágában. Ellene szól: a térmegjelölés mindig szűkítően hat a jelentés érvényére. - Ami a cél és eszköz viszonyát illeti, bevallom, az ihlető maga Kant volt. Ő mond olyasmit, hogy az ember akkor tökéletesedik, ha másokban és magában is célt lát, és sohasem eszközt. De hát ez már a felvilágosodás. Egyelőre még csak a késő humanizmus korában járunk, az ember mint eszköz „fényesítésénél” tartunk. A korokat nem lehet összekeverni. De a cél-eszköz metafora nagyon beszédes, s részben már a humanizmusra is alkalmazható. Február 27. Napok óta úgy alszom, s úgy ébredek, hogy fenevadak fekszenek, morognak a mellemen. Rendre beveszem a szokásos szívritmus-szabályozó Betaloc ZOK-omat, de semmit sem ér, ha lehet, még többet kihagy, még rendszertelenebbül ver a szívem. Ilyenkor, ha alszom is, csak félig, közben, hogy meg ne tébolyodjak, szövegeket, többnyire verstöredékeket mondogatok magamban, illetve mondogatja a „végső struktúrám”: a tudat alatti aktivitásom. Ma éjszaka bibliai szövegek jöttek a „tudatalattimba”, ilyesmik: Mélyről kiáltok hozzád, Uram, mint Dániel az oroszlánok verméből. De az én oroszlánjaim nem juhászodnak, hanem egyre ádázabbak, és minden csontomat egyberontják. S ezek után nincsen énben- nem Isten, olyan vagyok, mint a rózsakeresztesek tanításában az önmagába visszavonuló szellem után maradt üres anyag és tér. - Ma éjszaka, úgy kettő után végleg felneszelve, a mondókák után jöttek a napi gondjaim, a drámám, s azon töprengtem, hogyan lehetne ezeket az éjszakai zavaros tudatállapotaimat beépíteni SzMA betegségébe, eskóros rohamaiba. - Az író, ha figurát formál, a végsőkig kiszipolyozza magát: úgy hitelesíti alakjait, hogy a saját keservesen megélt érzéseit kölcsönzi nekik. Szenei Molnár Albert én vagyok! Február 28., 5 óra 20 perc. Most vagy megdöglöm vagy meggyógyulom(l). (Nyelvész legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni, mért nem ikes ige a „meggyógyul” is.) Legyen már velem valami, mert az oroszlánjaim és az álmaim csakugyan elpusztítanak. Bevettem egyszerre másfél Betalocot, lesz, ami lesz! Nem tudom elmondani, mennyire meggyötört a mai éjszakám is: menekültem egyfolytában, előadótermeken, költőtalálkozókon, internátusi szobákon, színházi nézőtereken, kórházakon át futottam, bolyongtam (akaratlan megneveztem életem legfőbb színtereit). A kórházak egybefolytak az internátusokkal, idegen ágyakban feküdtem, s minden ágyban hatalmasan állt a farkam, halálos betegen is. Egy nő látogatóba jött hozzám, nagy karimájú szalmakalap volt a fején (ki is?, mintha Milka Zimková, a szlovák színésznő lett volna!),
