Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)
hiányérzetem, hogy másról kellett volna most beszélni. Persze mindig kérdés, hogy a képzőművészet mennyire menjen bele az aktuális politikába, vagy tekintse magát ki* vülállónak, vagy valóban ki lehet-e mondani most is olyan mondatokat, hogy engem nem érdekel a politika, a művészet valahol máshol van. Én nem tudom, mit jelent ez a mondat. Az én számomra ez a kettő valóban egységet képez. □ Elemzőid gyakran kiemelik munkáid női tematikáját, a gender-vonulatot. Te hogy viszonyulsz ezekhez az értelmezésekhez?- Eredetileg egyáltalán nem volt fontos. Voltak munkák, amelyeket spontán módon megcsináltam. Semmilyen folyamatba nem illeszkedtem bele, a 90-es években azt se tudtam, mit jelent a gender szó. Az Iparművészeti Főiskolán kortárs művészet- történetből és teóriából elég kevés jutott. Nagyon keveset tudtam a női művészetről. Volt egyfajta természetes igényem bizonyos munkák elkészítésére, amelyekről kijelentették, hogy ebbe a kontextusba meg abba a diskurzusba illeszkednek. Előbb teljesen elutasítottam, aztán pedig elkezdtem ezen gondolkodni, és valóban fölvállalni. Ez inkább rám aggatott szerep volt. Viszont most már nem foglalkozom vele, mert sokkal rosszabb helyzetbe navigáltam magam azáltal, hogy tiltakoztam. Ez ugyanolyan társadalmi skatulyázás, mint egy előítélet. Ha egy nő csinál egy olyan munkát, ami a saját tapasztalatából indul ki, akkor rögtön gender és feminista. Ha ez így van, akkor azt mondom, jó, ezek a munkák valóban ilyenek. Szerintem ugyanúgy foglalkozik egy nő a nőiség kérdéseivel, mint ahogy egy férfi foglalkozik a férfiség kérdéseivel, de a férfiség kérdése és a kérdés közé egyenlőségjel van téve. Vagyis van az univerzális kérdés, amit a férfi tesz föl, és van a női kérdés, amit a nő tesz föl? Ez egy hibás elgondolás. Szerintem vannak univerzális kérdések, létkérdések, amiket nők tesznek föl, ők a nők oldaláról közelítik meg a saját tapasztalataikat, a férfiak meg a férfiak oldaláról, és így kapunk válaszokat az emberek kérdéseire, és most nem számoljuk bele az összes többi kevert identitáséi embert. Azon belül, hogy most éppen hol tart a női emancipáció, hogy a nők hol tartanak a saját emancipációjukban, és hol tart ebben a társadalom, és persze melyik társadalom hol tart, melyik földrészen, annyifajta női válasz van, annyifajta emancipáció, annyifajta feminizmus, hogy ezt egyszerűen nem lehet csak úgy univerzálisan megfogalmazni. A nők a 60- as évektől kétségtelenül nagyobb számban jelentek meg a művészetben, először Amerikában, aztán a többi országban, és másfajta dolgokkal szembesítettek. Továbbra sem értek egyet azzal, hogy így vannak skatulyázva a művészek és a művészet maga, viszont megértettem, hogy egyrészt szükség van bizonyosfajta körülhatárolásra, hogy beszélni lehessen valamiről. Heller Ágnes például azon az állásponton van, hogy emberek vagyunk és kész. Amit egyébként bizonyos szempontból el tudok fogadni. Más szempontból meg nem tudom elfogadni. Ez a kettősség megvan bennem. □ Hogyan kerül kiállításra egy-egy munkád: te jelentkezel vagy kapsz egy felkérést?- Mind a kettő. Van, amikor reagálok felhívásokra. Leggyakrabban pedig személyesen megszólítanak. □ Ebben a kurátoroknak van nagy szerepük?- Föltétlenül. A kurátoroknak, művészet- történészeknek, galériavezetőknek.
