Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Uršuľa Kovalyk: Csipke; Tengeri rózsa (novellák, Vályi Horváth Erika fordításai)
- Olyan büdös van itt, mint a kocsmában. Ne szellőztessek ki? - kérdezem, és mint mindig, lerakom a konyhaszekrényre az ételhordót, amiben az epebetegek számára elkészített diétás ebédet hoztam. Stanka ujjával felpattintja a fémdoboz tetejét.- Már megint zöldségleves - morog, és egy beazonosíthatatlan színű törlőronggyal letörli a konyhaasztalon a műanyag abroszt maga előtt. Tényleg rejtély ez a bűz. Úgy bűzlik itt minden, mintha napi negyven cigit elszívna, pedig azt állítja, sosem vett cigarettát a szájába.- Feleslegesen szellőztetsz, ez belőlem jön - mondja rekedten, amikor újra megpróbálom kinyitni a beragadt szellőzőt az ablakon.- Mi jön magából? - vágom rá értetlenül. Az öreg nő válasz helyett nehézkesen odalép a szekreterhez, és előszed egy képet.- A füst, aranyom. A füst. Leültet a rozoga karosszékbe, és orrom alá nyom egy fekete-fehér fényképet.- Ezt nézd! Érdeklődve szemlélem a bojtos, ezüst bikinire vetkőzött buján telt nőt. Keblén kagyló alakú melltartó, fején igazgyöngysorra emlékeztető különleges hajpánt. Vigyorog, kezében szivart tart.- Ez maga? - kérdezem hitetlenkedve. Stanka asszony kihúzza magát, ahogy csak öreg teste engedi, és büszkén kijelenti:- Tengeri rózsa, így hívták azt a számot, amit az egyik legjobb prágai sztriptízbárban adtam elő öt éven át. Zavartan nézek a képen lévő szexbombára, majd a besárgult, ráncos Stanka asszonyra.- De látom, szivarozott - mondom gyanakvóan. Erre az öreg hölgy felnevet, és a combjára csap.- Szivaroztam, persze. S nem is akármit szívtam - nevet kajánul, és kitépi a fényképet a kezemből, majd az egykor hófehér rojtú állólámpa alatt nézegeti. - Ezek voltak aztán az aranyidők - sóhajt kéjesen. - Csak úgy dőlt a pénz, a mi klubunkban volt a legjobb műsor, a Moulin Rouge-hoz hasonlítgatták a helyet. Ragyog az arca, észreveszem a kacérság finom jelét, amelyre már a fiatalkori fényképén is felfigyeltem.- És mi lett a hellyel? - kérdezem nevetve, és kimegyek a konyhába, hogy megmelegítsem az ebédet.- Tudod, ’68 után a fejesek megszüntették, a munkások rendezett élete győzedelmeskedett az állítólagos burzsoá nyegleség fölött. Aztán a húsüzemben kezdtem dolgozni. Leteszem az evőeszközt az asztalra, kiszedem a tányérba a felmelegített levest, és hívom enni Stanka asszonyt, aki a koszos, behúzott függönyökre meredve felidézi magában a tengeri rózsás fellépésének időszakát. Az öregasszony óvatosan odacsoszog az asztalhoz, és enni kezd. Szidja a zsírmentes epediétát, és felidézi az időt, amikor a húsgyárban csípős kolbásszal tömte magát naponta. 40