Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Nyina Szadur: A szék; Apám bánata (novellák, Gyürky Katalin fordításai)
Apám bánata Nehéz időket éltünk, amikor a fiatal munkás, Viktor odáig volt egyetlen fiáért. A négyéves, egyszerű gyermekért, akinek forró buksija és sajátos, csecsemőkék színben játszó, figyelmes szeme volt. Viktor a szürke reggeleken kézen fogta Kosztyát, és a csikorgó havon óvodába vitte. Muszáj volt elválniuk. Viktor ilyenkor a gyárba ment, nehéz munkát végezni. A hó kékesen csikorgott, az óvodából tejeskávé illata terjengett, és a kis, világos ablakból Kosztya figyelmesen bámulta, amint a reggeli ködben elveszíti hatalmas apját. A pokoli gyár várta a munkás apát, hogy ott gorombán hadonászhasson a kezével, üsse a vasat, és ordítozással szakítsa szét a száját. (Viktor volt a brigádvezető.) Kosztya világra jöttéig Viktor élte az átlagos életét, és még csak magányos se volt. Majd megszületett a kisfiú, és a férfi lelke összezavarodott. A fényes és csicsergőén vidám világ belsejében Viktor, a kisdeddel a kezében, látszólag erős és fiatal volt. E látszólagosság miatt először a kegyét kereste a világnak, utána viszont fenyegetni kezdte, hisz apai hatalma nem gyarapodott, így nem tudhatta, hogy vajon váratlanul elpusztul-e a fia, vagy nőni és élni kezd. Hiszen a világ boldog volt, amikor Kosztya még nem volt, és bár nem akart erre gondolni, mégis mindig ezen járt az esze. Miközben a gyárat is meggyűlölte. A gyár durva volt, harciasán lelketlen, fekete és vörös egyszerre. Elviselhetetlenné vált annak az embernek a számára, akit elcsigázott a szeretet. Viktor durva volt a fiával, mert tartott tőle, hogy ha magához öleli, még véletlenül agyonnyomja pici testét. Ennek a kis testnek a gyengesége és puhasága láttán egyfolytában búslakodott. Bokszolt a fiával, hogy minél messzebbre lökje őt a halált hozó öleléstől. Ránézett sötét kezére, az ujjaira, amelyek a durva tárgyak érintésétől rossz irányba görbültek. Viktor bokszolt, fogásokat mutogatott. A gyerek imádta az apját, figyelmes, kék szemével bámulva bágyadtan kísérte a testmozgását. Viktor behunyta a szemét. Rájött, hogy így lehetetlen élni, kell, hogy legyen valami, ami őket a gyerekkel egyenlővé teszi. Nem vette észre a kisfia szomorúságát. A gyerek pedig nem értette a saját bánatát, csak azt látta, hogy az apja elszomorítja őt, a kicsit. Viktor úgy búslakodott, mint egykor Csapajevszk városában, amikor éjszaka utazott át rajta. Bánatában ilyenkor felnézett a haragos égboltra. A város a félelemmel volt egyenlő, a komszomol ipar sugallta magánnyal a havas sztyeppeken. Amikor visszaemlékezett erre a távoli, őt rémülettel eltöltő városra, az állomásra gondolt, az útra, a tengerre. A tengerre, amely az elgyötört városok és a sötét, kilyuggatott falvak földjén önmaga tud lenni. Mindent egyensúlyba hoz, hatalmasabb, egyenletesebb mindennél, és gyönyörű. Kosztya visítozva a part mentén lubickolt. Viktor boldogan emelte a melléhez, és vitte a nagy vízbe, amely úgy játszott nekik, mint egy kis hal, boldogan, önbizalommal teli. A víz váratlanul visszaadta a mozgás könnyedségét, ez a hatalmas, tejre és időre emlékeztető víztömeg, amely, miközben óvta a kicsit, elhatározta, hogy teljes szívvel fog vele játszani. 14
