Irodalmi Szemle, 2013

2013/2 - SZÍNHÁZ - Soóky László: Elment Vavreczky Géza, a Gálán (nekrológ)

sével. A produkcióban, amelyben alkalmi civil öltözet a jelmez, csupasz faág ízléstelen vázában a díszlet, önmaga megaláztatását vállalva Vavreczky Géza a díszlet- és jelmeztervező.

1967 ősze, majd 1968 januárja meghatározó időszaka lett Gálán művészi és emberi építkezésének. Beke Sándor vizsgarendezésében, a Rómeó és Júliában ő az egyik címszereplő, Júliát pedig Thirring Viola alakítja. A dráma megvalósításának násztáncában nem csupán a pozsonyi és a budapesti színi iskola szellemisége ütközik, hanem megvívja első nagy ideológiai csörtéjét a Galán-Beke intellektuális páros is. Nagyrészt ennek az egymásnak feszülésnek köszönhető az a csoda, amely a szlovákiai magyar színházi létben a mai napig egyedül áll, magasra tett mérceként. Az 1968. január 26-án színre vitt Rómeó és Júliáról beszélek. Nem véletlen, hogy Gálán itt szárnyal, hiszen egyszerre nyer feloldozást érzelmei elfojtása alól és barikádra viheti a fennálló hatalom minden szellemiséget bénító mozzanatát.

A hazai magyar és szlovák, de a magyarországi kritika is az egekbe repíti (a rendezővel együtt), talán ez az első pillanat, amikor megszédül, türelmetlenné válik, egyszersmind tudatosítja azt is, hogy nincs hova feljebb kapaszkodnia. Konfliktusokba kerül, keresi, kiprovokálja őket, pontosan érzékeli, hogy az őt mozgató rendezők mesterségbeli tudása mélyen az övé alatt van. Menekül Komáromból, Beke hívja is Kassára, nem is, két kakas kerül ugyanara a szemétdombra, mindkettő dominanciára vágyik, ugyanakkor Beke pontosan tudja, hogy tájainkon nincs más színész Galánon kívül, aki Franz von Gerlach szerepét Az altonai foglyokban (J. P. Sartre) képes lenne hitelesen eljátszani. Lengyel Ferenc vállalja a mandiner szerepkörét, és megszületik a második Galán-Beke csoda, amely a már említett Kolduskaland kapcsán keserű szájízű véget is ért. A tháliás időszakból a múló idő

emlékezetessé patinázta Arbuzov párbeszédes művét, az Én szegény Maratoniin, amelyben Sunyovszky Szilviával (Lida) és Csendes Lászlóval (Leonyidik) Gálán Géza (Marat) magasra emelte a dac erejét, s melyben a rendező, Ján Ivančo pontosan értette, hogy ezt a visszafogott intellektuális üzenetet a játszók Bekének címezték. S az utak elváltak.

Géza elviselhetetlen volt, önfegyelemben fékezhetetlen, tudathasadásos zseni: Petőfi, Shakespeare mesterségbeli csodája után kommersz, giccs és szemét következett. Hivatalt vállal, közvetít, vállalkozik. Kereskedő, színész, rendező, laptulajdonos, szerkesztő, író, újságíró, s mindez a legeslegalsó szinten. A SZABADtéri SZÍNHÁZ Úri muriját jegyzik, üzleti körökben megemlítik, hogy több mint húszezer jegyet adtak el a produkcióra. Szerencsére a szakma jóindulatúan és mélyen hallgat a szalmabálás produkcióról.

Gálán Géza hús-vér emberi életének a fele szólt a színházi mesterségről, s a színház róla. A másik fele ikaroszi szárnyalás, melynek fő ismérve az, hogy a zuhanás is repülés.

Ahogy annyi más tehetséget, a felvidéki magyarság - szószólóinak butasága és szellemi impotenciája miatt - Gálán Gézát sem tudta megtartani magának. A lusta középszerűek kiutálták maguk közül, s a „vesszen a férgese” jelszó mentén maradt az orwelli kísértet-kul- túra sablonbégetése. Most, hogy meghalt, egyre többen kezdik visszaszeretni, visszainni vele a pertut, mondván: a mi Gézánk, a mi (rév)komáromi kutyánk kölke.

Elment Vavreczky Gálán Géza, odaköltözött Istenhez, akihez emberi életében nagyon mélyen kötődött.

Ui.: Megsiratni való, hogy sem a búcsúztatón Budapesten, sem a temetésen, Nagyölveden színházainkat s a magukat magyarnak tartó intézményeinket nem képviselte senki.