Irodalmi Szemle, 2013

2013/2 - Háy János: A mélygarázs (regényrészlet)

számokat a bé oldalra hagytad, jobb, ha megfeledkezel róluk, mert azt az oldalt már nem lesz módod lehallgatni se neked, se másoknak.

Egyéni és kollektív önzések fogságában telik az életed, s nem ébred benned részvét mások fájdalma iránt, mert a magad sorsának mintáját látod benne. Ilyen részvét nem létezik. Senkit nem sajnálsz, aki elpusztul, csak magadat. Nem tudsz megszabadulni a gondolattól, hogy mások halálában a saját életben maradásodat ünnepeled. Ünnep ez a nap, mert megint meghalt valaki, diadal ez a nap, mert megint valaki más lett a pusztulás martaléka. Örömünnepet ül benned az agy a sajnálat díszletei mögött. Hamisjátékos vagy, hazug lapokat keversz, a szemed sem áll jól. Nem az vagy, akinek mutatod magad. Báránybőrbe bújtál, bár se bárány, se farkas nem vagy. Nem vagy mesehős, akit szeretni lehet, mert jót akar, vagy épp gyűlölni a gonoszsága miatt. Csak egy alacsony színvonalon működő svindler vagy, ahogyan a többiek is, aki menthetetlenül irigy és rosszindulatú, aki semmit nem akar tenni senkiért, s ha mégis, csak azért, hogy megéld: te vagy a segítő. Hódolat neked, szegények jóakarója, áldja meg az összes isten minden testrészedet, a májadat meg a szívedet, a beleidet meg a gyomrodat, áldják az istenek minden érzékszervedet, amivel észlelted a rosszat, és a kezeidet, amikkel kijavítottad a rosszat. Felfénylik az arcod a hódolók hálájától, hol az előtted térdeplőkre, hol az égre veted a tekinteted, mintha rokonságban állnál a világ jótevőjével. Pedig nem, majmoknak vagy rokona, emberszabású állatoknak, a Teremtés könyve nem rólad szól, rólad a barlangokban talált csontok beszélnek, a pattintott és csiszolt kőeszközök, az elfogyasztott állatok csontjai. Most mégis megfeledkezel ezekről az ősökről, hisz különbnek érzed magad önmagadnál, mert segítő voltál, s lám, mennyien hálásak azért a segítségért. De ha cserében nem kapsz semmit, akkor gyűlölöd, hogy bármit is tettél, még a levetett gönceidet is sajnálod, amit a szeretetszolgálathoz beadtál, mert senki nem mondta, hogy de jól tetted és hogy te mennyire jó tudsz lenni, másokért mennyit tudsz tenni. Nem mondják, csak elveszik a zsákot, hogy köszönjük. Köpnél magadra mérgedben, hogy ezt tetted, és eszedbe jut, hogy de nagy marha voltál, hogy épp azt az inget vagy nadrágot odaadtad, holott most mennyire jól jönne, ha máskor nem, szobafestésnél. És utálod azokat a rászorulókat, akik majd a te gönceidben fognak parádézni, parkokban alszanak a te kabátodban, lehányják a valaha kedvenc pulóveredet, amikor televedelik magukat. Amúgy is utálod ezt a naplopó bandát, akik összehugyozzák a köztereket és parkokat, kapualjakban szarnak, és húgy- és szarszagúan felszállnak a járművekre, amelyeken a gyerekeid iskolába járnak. Biztos nincs jegyük, de itt megáll a tömegközlekedés ellenőreinek tudománya, hiába rendőrrel fenyegetőzni, ezeknek aztán a rendőr semmit nem jelent, legfeljebb egy meleg éjszakát a fogdában és egy tál ételt.

Hogy a teve nem fér át a tű fokán, és te nem jutsz a mennyel, országába, csak röhögsz rajta. Biztos félrefordítás, de ha nem, te inkább akarsz akkor is teve lenni, mert pontosan tudod, hogy a mennyekben csak üres levegő van, és nincs ott semmiféle ország, nem laknak ott szentek, meg angyalok, nincsenek ott a jólelkek, ahogyan a rosszlelkek sem perzselődnek a pokolban. Nem él ott egy ősz szakállú isten, aki ejnyebejnyéz a kisbűnösöknek, s dörgő hangon a mélybe veti a gazembereket, s leszól az alsó világok munkásainak, hogy nyársra a gyilkossal, a gyermekbántalmazóval, a világveszejtővel,