Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Radics Viktória: Ami eltűnik hirtelen (esszé)
CSODA gára eszmélése a világ tükrében - és ebben a versben Nárcisznak ez a tükör jelenik meg - csúcsélmény, mely ennek az egyszerinek az „egyszer volt, hol nem volt”-ba - avagy a haláltudatba - való átmenetével jár együtt. A mese (a mítosz) és a halál az egyszeri és egyedi lény sosemvolt-sosemlesz életének kétfelé kancsító pólusa. Nárcisz ebben a versben tudja, hogy csupán áthalad a színen, vendégségben van, mígnem ráalkonyul. A szenzuális és intellektuális kaland, melyben részesül, csak az övé, ő azonban nem magában honol, hanem az önreflexió által fájdalmasan megkettőzve ütközik meg, és kiazmust képez a világgal. A „kiazmus” szó eredeti jelentése állítólag a látóidegek kereszteződése, ezt bővítette ki Valéry „két testi létező tekintetének cseréjévé”. Marno János verse mintha ezúttal is költői etimológiát hajtana végre, nem morfológiailag, hanem gondolatilag, mégpedig a gondolat érzékiségének és érzékeltetésének - kifejezetten sajátszerű, az életművében fölépített - poétikáját követve. Hogy a gondolat látható, szinte tapintható és hallható, nem irodalmi megérzékítés műve, hanem a maximálisan átélt testi létből fakadó mű-alkotás adománya. III. A csoda nem lehet tárgy. Legfeljebb körülírható, de nem koppintható le. Szerkezete: esemény, tartalma: találkozás és konfrontáció, sőt talán: interpenetráció. „Két testi létező tekintetének cseréje” - nem okvetlenül két emberé. A csoda mindig eksztázis, kilépés önmagunkból. Az egonak csodái nincsenek, az egoizmus meg az egocentrizmus lemond erről a fenoménről, melynek föltétele a nagyfokú nyíltság és kiszolgáltatottság. A gyakorlati életben ezért, ahogy mondani szokták, nincsenek csodák. Hiszen a csoda kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan. És elkönyvelhetetlen. Ennyiben hasonlít létezésünk alap- áramához, amit a sorsunknak szoktunk nevezni, netán a végzetünknek. Maga a létezés a láthatlatlan csoda, melyet, konstitúciónknál fogva, folyamatosan elmulasztunk, csak elvétve tör be a látókörünkbe. Innen nézve pedig a halál a legnagyobb csoda, hiszen ér bennünket - sohasem szolgálunk rá -, és amit művel velünk, az ép ésszel fölfoghatatlan. Egy másodperc alatt abszolút mindent megváltoztat abszolút módon. A halál sötét fényében a szingularitás villan fel, mint amire alig találunk szavakat. Az erős vers szinguláris esemény. A befogadásban, mindannyiszor másként, megismételhető ugyan, de az alkotásban nem. Ami történik benne, kiszámíthatatlan, egyszeri és puszta ésszel nem követhető; a befogadó emlékezetét és képzeletét is igénybe veszi, a költőt pedig médiumként használja. A csoda, a szerelem és a költészet céltalan odaadást (hitet, bizalmat), föltáru- lást (nyitottságot) feltételez, valamint a fakticitás és a fantázia összehangolt játékát. És mintha lenne egy szem, mely rajtunk van. Rajta van ezen a mondaton is, mely nélküle nem lenne, és nem is lesz; eltűnik. 14
