Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Kutszegi Csaba: Verslábakon táncoló (a Bozsik Yvette Társulat Préda című előadásáról)
halál.” Ezzel a kijelentésével akár a kortárs tánc ideológusa is lehetne. A kortárs tánc ugyanis nem csak vonzza e két tárgyat, hiszen alkotói szinte bármilyen más témához nyúlnak, mindig a szexualitásnál és a halálnál kötnek ki. Ez különösen igaz Bozsik Yvette-re, akinek gazdag életművében e két motívum visszatérően főszerepet játszik. Igaznak tetszik tehát a mondás, hogy „nincs új a Nap alatt”, másrészről meg tény, hogy a különböző korok szerzőinek e két unos-untalan variált témában mindig sikerül újat is mondaniuk. Nem tudom, hogy a Préda közössége az alkotó szándéka szerint tényleg a megfáradt pannon nép volna-e, vagy sem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon rossz lenne, ha bármelyik nép nem elvontan, hanem rájuk aggatott külsőségekkel beazonosíthatóvá avatva, konkrét korhoz kötve jelenne meg a darabban. Azzal, hogy a színpadi táncművészet megszabadult a történetmeséléstől, bár jól bevált eszközeinek elvesztése kárral is járt, hatalmas távlatok nyíltak meg előtte. Mivel a táncművészetnek verbális nyelvet nem kell használnia, sokkal könnyebben el tud rugaszkodni a rögvalóság ábrázolásának szüntelenül fenyegető közhelyes banalitásától, máshogy fogalmazva: egy átlagos történés stílusos és színvonalas színpadra vitelével az elvont emelkedettség szélesebb kontextusába juthat, ahol az egyszeri gesztus is jelentésesnek és általános érvényűnek tetszik. Erre csak a zene, az absztrakt vizua- litás és a mozdulat képes. És ez az, ami nem sikerülhetne, ha a táncosok a színpadon korhű jelmezekben például pantomimjelekkel „mutogatnák el”, hogy éppen Mars istenhez könyörögnek kíméletért. Bozsik Yvette felkérésre vállalta el, hogy a vers ihletésére koreográfiát készít. Több ÍZLÉSEK ÉS POFONOK választása lehetett volna. Ha esetleg a hagyományos, cselekményes (rá cseppet sem jellemző) táncjáték-stílus mellett dönt, jelenetek sorát koreografálhatta volna meg, amelyekben Mátyás király kori viseletbe bujtatott népek fohászkodnak, de adek- vát megoldás lehetne az is, ha római polgárok tennék ókori tunikákba öltöztetve ugyanezt. Sőt! Egy szokványos „modern” fordulattal élve, mai magyar veszteseket is színpadra koreografálhatott volna az alkotó, hiszen nyilvánvaló, hogy a felkérés mai korunkra való utalást is rejtegetett. És ezzel elérkeztünk a kortárs tánc egy fontos jellemzőjéhez: az ebbe a kategóriába tartozó alkotások, ha nem is kifejezetten aktuál- politikai üzeneteket akarnak propagálni, de mindenképpen konkrétan a ma emberéhez igyekeznek szólni. És természetesen máshogy, mint a klasszikusbalett-előadá- sok vagy az autentikus néptáncműsorok. A Giselle-1 és A hattyúk tavát is persze azért játsszák világszerte, mert az előadásukban rejlő költészet képes napjaink nézőit is megérinteni, de az is nyilvánvaló, hogy e darabokkal összetettebb, mélyebb, korunk kihívásaival adekvát mondanivalót nem lehet megfogalmazni. Már csak azért sem, mert a mai kultúrafogyasztók egy jelentős rétege nehezen azonosul királykisasszonyokkal, hercegekkel, mesebeli lényekkel, és ugyanilyen távolság választja el a több száz évvel ezelőtti paraszti kultúra gyönyörű ünneplőibe öltöztetett, fergetegesen táncoló mai folklórkirályoktól és -királynőktől. A Prédában olyan fiatal nők és férfiak szerepelnek, akik bár elvont (klasszikus balett-technikán alapuló) mozdulatsorozatokat végeznek, viselkedésük, kinézetük mégis olyan, hogy akár beülhetnének kö
