Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Pethő Anita: Kényelmetlen kirakós (Grendel Lajos Az utolsó reggelen című kötetéről)
vülálló elbeszélő és Noszlopy mint narrátor szintjei között. Ebben a bizonytalanságban kell(ene) helyére rakni az olyan motívumokat, mint például amikor Gabi úgy jellemzi saját szüleit, hogy „csak egy kicsit soviniszták”, Pityu és Jana esküvőjének botrányos jeleneteit, vagy éppen a második feleség, a magyarországi magyar Noémi megjegyzését („Nem olyan nagy tragédia szlováknak lenni”, 130.). De ide sorolható az a jelenet is, amikor Noszlopy két (egy időbeni) barátnője, két magyar lány, akik mit sem tudnak egymásról, a boltban szlovákul beszélnek egymással. A legtöbb problémát e tekintetben azonban Pityu apjának, a Takács néven szereplő karakternek a története okozza. Pontosabban annak a módja, ahogyan Grendel ezt a regénybe beleilleszti. Például, amikor a Gabi külföldre távozásáról szóló fejezet végén Noszlopy felidézi, mit mondott a börtönből frissen szabadult férfi. Önmagában súlyos motívum, ahogy felemlegeti egy szlovák barátja háború utáni szavait („Éhen fogtok dögleni. Én nem tudok rajtatok segíteni. És már megbocsásson a jó isten, nem is akarok”, 121.), de értelmetlennek tűnik, hogy éppen ennek a fejezetnek a függelékeként kerül ez a téma szóba. Vagy miként az is csak lóg a levegőben, ahogyan a halála után derül ki Takácsról, hogy irataiban a szlovák volt nemzetiségként megjelölve. Alapvetően nagyon egyszerű lenne Noszlopyra hárítani az egészet. Ez a megkeseredett ember látja mindent zsigerileg áthatónak magyar és szlovák együtt élni nem tudását, és a kuszaság, amellyel ez a probléma a regényben ábrázolva van, szintén csak a főszereplő miatt jön létre. Erre rá is játszik a kívülálló narrátor néhány megjegyzése arról, hogy Noszlopy válogat és mérlegel, miközben saját és rokonai életét meséli az idegennek, hol kihagy jeleneteket, hol lefordítja, vagyis módosítja azokat, hogy fontosságukat Szmirnov is megérthesse. Mindez egyébként nagyszerű elgondolás lenne (ha az orosz karaktere nem lenne ennyire erőltetett), egyfajta szembenézés annak traumájával, hogy a közép-európai államok sorsa felett döntő nagy birodalmak döntéshozói egyszerűen nem értik, nem érthetik, mi a bajunk a döntéseikkel. Mindvégig megmarad azonban a kellemetlen érzés, hogy a szétszórt motívumok összerakása nem csupán a szokásosnál is nagyobb aktivitást kíván az olvasótól, de egyfajta szorongást is szül, hogy helyesen kell összeraknia ezt a képet. A Grendel regényeiből jól ismert, a fikción belül, a szereplők közt megképződő etikai dilemma most átalakul szöveg és olvasója közti problémává, hiszen nehezen vesszük magunkra a helyzetet nem értő Szmirnov szerepét, de még inkább tartunk attól, hogy a nem megfelelően összeállt kép miatt mi se bizonyulunk érzékenyebbnek a történet iránt, mint az ostobaságokkal vagdalkozó Noémi. Az értelmezésben túlságosan magára hagyott olvasóban, miközben mégis minden azt sugallja, vigyázni kell, hogy az egyetlen helyes értelmezésre találjon rá, a történetmesélésnek ez a módja végül nagyon könnyen kudarcélményt okoz. (Grendel Lajos: Az utolsó reggelen. Kalligram, Pozsony, 2013, 160 oldal, 8,30 €12500 Ft)
