Irodalmi Szemle, 2013
2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Csepregi János: Ki cseszi el az életünket? (esszé)
MAGYAR MINIMUM az osztálytársainak, a biológiatanárának, vagy beszúrhassa valami nevetséges vita során a végső győzelem reményében, mert aki kellően okos, az talán megúszhatja a pofont tízórai szünetben, mert biztosan van egy mondat, egy érv, ami megállítja a támadást, ami erőssé teszi a nyeszlette- ket is, amilyenek mi voltunk. Mert 12-13 évesen még ilyesmikről szól az élet. Különben is, miért engedelmeskednének annak a megfoghatatlan izének a hangyák? Hogy ne lennének önálló lények, amikor vannak lábaik, szemeik, mászkálnak ösz- szevissza, mindenki láthatja. Aztán nyolcadik után elkerültem Si- montornyáról Székesfehérvárra. A kicsi és barátságos hely után - ahol jó tanuló lehettem és mindenki ismert mindenkit, ahol gyakran kaptam évzárókon az ájulások közti intermezzók idején ajándékkönyveket - jött a nagyváros, a sokemeletes panelkollégium, a középiskola, ahol hat évfolyamon tanultak a diákok, azok a diákok, akiket A-tól F-ig osztottak osztályokba, aszerint, hogy a műszaki pálya melyik része érdekli őket. Megváltoztak a szabályok. Hirtelen senki lettem, akinek nem nézik el mosolyogva, ha néha kicsit elkésik, ha csak következő órára tanulja meg a verset vagy azt, hogy a baktatartályokban milyen eljárással növesztik a kristályokat. Előbb iskolát kellett váltanom, aztán az új szakközép kollégiumából rúgtak ki. Túl nagy volt a szám. Szerintem meg nem, csak kiálltam az igazamért. Másként láttuk. A lényeg persze az volt függetlenül az okoktól, hogy nem azt csináltam, amit elvártak tőlem. Azt senki nem kérdezte, hogy én mit várok el, hiszen nem erről szóltak a státuszunkból adódó szerepek. Ennyi. Persze ez akkor nagyon menő dolognak tűnt. Lázadó lehettem, Fly on the wall-os J | póló, kordnadrág és tornacipő meg persze lógás, amíg el nem éri az ember a 240 órát. Szerintük kallódó kölyök, az én akkori értelmezésemben valaki. Megtehettem, volt egy családom, amire támaszkodtam, volt hova mennem, ha éhes voltam, ha nem volt pénzem, ha szükségem volt arra, hogy újra értékesnek érezhessem magam. (Ők nem nagyon érezhették magukat annak az én viselkedésemtől.) Azokba a szabályokba belefért, ha csak szűkösen is, mindez. Én soha nem leszek hangya, nekem senki nem mondja meg, mit tegyek, nem tűnt lehetetlennek a dolog. Idén lett volna a tizenötödik évfordulója az érettséginknek, ami elmaradt, de az is lehet, hogy amúgy sem mentem volna el, legutóbb se voltam, mégis van valami különleges jelentősége számomra, talán az, hogy azóta mennyi minden történt. Tizenöt év kellemetlenül sok döntésre elegendő idő, látszólag jóra és biztosan rosszra egyaránt. Ha például lakáshiteled van, ráadásul éppen válsz, akkor már nem biztos, hogy olyan könnyű ugrálni. Elvekről beszélni úgy, hogy közben ne keresnéd a kiskapukat, hiszen ennyi még belefér, hiszen más is ezt és így csinálja, hiszen összességében tök érthető és elfogadható. Ki tehetné szóvá, ha nem állsz ki egy kollégádért, akit igazságtalanság ér? Félted az állásod, érthető, nem? Ha te, az örök lázadó, inkább nem szólsz vissza a főnöknek, amikor az megaláz, amikor úgy beszél veled, akár a kutyával, hiszen egyértelmű, hogy nincs esélyed? Ha mosolyogva mondod azt annak, aki mellett ébredsz, hogy mennyire szereted, miközben már azon jár az eszed, milyen mesét találj ki, amitől legalább a kétely felmerülhet benne, 45
