Irodalmi Szemle, 2013

2013/11 - MAGYAR MINIMUM - Csepregi János: Ki cseszi el az életünket? (esszé)

C S E P R E G I JÁNOS

MAGYAR MINIMUM

KI CSESZI EL AZ ÉLETÜNKET?

(HÁY JÁNOS: A MÉLYGARÁZS)

Háy Jánost jó néhány alkalommal hallottam régebben szerzői estjein arról beszélni, mit jelent számára a nyelv, a prózaírás. Miért nem alkot, miért nem alkothat újabb meg újabb műveket azonos recept alapján. Csak azért, mert az előzőt sokra értékelte a szakma vagy a közönség, azok is, akik olvasták és azok is, akik nem, miközben a népszerűségért cserébe gyakran szeretne elvárásokat támasztani a nagyérdemű. Háy az én olvasatomban mindig a megújulásról, az alkotófolyamat egyszerre kényszeres és egyszerre nagyon is tudatos jellegéről beszélt, ami nagyon izgalmas kettőség. Én pedig tudni és érteni véltem, hogy miről beszél, ahogy azt is elhittem magamról, hogy már tudok valamit az írásról, az olvasásról, az életről. Aztán, ahogy a rá sokáig nagyon is jellemző, lehetetlenül finom és erősen felülretorizált prózanyelvről átváltott egy sokkal közelebbi, hétköznapibb nyelvre, úgy éreztem, a tétek is megváltoznak; nem, egyáltalán nem a nagyságuk, sokkal inkább a helyük.

Bár A bogyósgyümölcskertész fiával kezdődött ez a fordulat, ami ugyan sok szempontból nagyon fontos mű számomra ma is, mégsem éreztem meg még benne, pontosabban csak nyomokban, azt a mélységet, ami aztán megmutatta magát nekem, az olvasónak Háy későbbi prózaműveiben. Azt a mélységet, amitől a

Házasságon innen és túl nehézzé vált, A gyerek sokak számára szinte befogadha- tatlanná, a szerző pedig végképp megke- rülhetetlenné az én életemben is. Ezekben éreztem meg először és igazán, hogy valami olyasfajta szükségletemet elégíti ki, amely már egyáltalán nem csak a műélvezettel, a szórakozással vagy épp a gyönyörködéssel van összefüggésben. (Na, az is micsoda mondat volt, nem igaz?) Hogy olyasmikkel foglalkozik, amikkel általában nem szoktunk, miközben nagyon is kellene. A mélygarázs pedig még továbbmegy ezen az úton.

Jaj. Visszaolvasom az eddig leírt sorokat és közben egyre kellemetlenebből érzem magam. Nehéz meghatároznom, mi készül itt. Mi lesz ez a szöveg, ha a végére érek. Corning out? Közhelyes prédikáció? Vagy olcsó publicisztika? Kritika a hagyományos értelemben biztosan nem. Ahhoz kevesebb érintettség és kérdés kellene. A mélygarázs ugyanis rendesen betalál. De akkor milyen pozícióból írjak Háy új kötetéről? Mi alapján értelmezzem és értékeljem? És mi a fenéért van az, hogy annyira, olyan rohadtul rímel az én mindennapjaimra is? Jó és kényelmes dolog lenne elemezni, kiemelni ezt vagy hiányolni valami mást, belepréselni a jól bejáratott halmazok rendszerébe, amivel az élet összes pillanatát igyekszik az ember leegysze43