Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Tallós Péter: Megjelöltek (tanulmány Hunčík Péter Határeset című regényéről)
TALLÓS PÉTER Megjelöltek Hunčík Péter: Határeset- a lélek-zés tizennyolc pillanata - [,,A hidat nem adjuk fel!’’] A könyveknek sorsuk van, tartja a mondás. Sorsa van az útnak is: ahogy az emberek kezébe eljut egy könyv. Hunčík Péter könyvét ajándékozója hálája vezérelte a kezembe: nyilvánvaló szellemi igény, a figyelem választotta ki személyesen. S amikor elkezdtem olvasni, magam is azt a hálát éreztem: itt van egy könyv, egy regény, egy magyar magyar-regény, amit jó-lélekkel lehet olvasni. Adtam én is tovább az írást! Az egyik ember - az íróval hasonló helyröl-sorsból érkezvén - somolyogva adta vissza, bajsza alatt porzsolgatva a szót (olyan ember, akit megtanított a sors túlzottan hallgatni, de/vagy/és éppen ezért mélyen látó): „Én ismerem ezeket az embereket.” Csöndesen-elnyelten hangzottak el ezek a szavak, nem volt folytatásuk, mert olyan ember mondta (mondja magának örökösen, gyanítom, írja is), akinek ebben a visszafojtott, kijelentőnek hangzó mondatában az üde sóhajú felkiáltást kellett megéreznem: tényleg ismeri őket! S valakitől legutóbb visszakaptam a könyvet, most nem tudja olvasni, de... de olyasmikről van benne szó, „amikről mi nem is tudunk; s miért is?” Tényleg, miért nem ismerjük „elegen” Magyarországon? Nem csinnadrattás-hangos könyv Hunčík Péter könyve. Az én személyes Hunčík- könyvemnek ez a két rövid „határon belüli” körútja is már nagyon beszédes volt. Ha nem is hangos. A Határeset első kiadásai már megjelenésükben is ars poeticaiak. Szép magyar (európai) hagyományokat követve a könyv már jelenségként, kézbe véve is értelmezést kíván! A borító Vermeer allegorikus festményét idézi meg: a művész, az arctalan festő (hiszen háttal ül, figyeli alkotása tárgyát), bal kézzel - hiszen áttükröztetett a kép az eredetiből - festi az eredeti kép nőalakjának, valószínűleg a történetírás múzsájának dicsteli babérkoszorúját de Kleió maga a könyvborítón nincsen ott, helyén a 20. század nagy dokumentátorámk arca, a fénykép áll. Nincs ott a Múzsa (a művészi múlt örök igazságának képe), kezében a meghallást hozó harsonával, hóna alatt az arany időt rögzítő könyvvel; nincs ott a háttérfalon az Újvilág térképe (a felfedezett, megismerni való valóság arca) - helyükben az antikált fénykép közelmúltbéli gyerekekről: ők az egyetlenek, akik képesek még elmondani egy történetet, az egyedüli valós-valóságát a 20. század első háromnegyedébe foglalódott három-négy nemzedék életének. Nincs tartalomjegyzék a könyvben: nem tájékozódhatunk részek, fejezetek, oldalszámok alapján. Jönnek majd fejezetenként, keresztnevükkel megnevezetten a
