Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - ODA-VISSZA - Filep Tamás Gusztáv: Jócsik Lajos regényeinek néhány társadalmi vonatkozása (tanulmány)
70 Filep Tamás Gusztáv radt még tárgyi emlék is, a padláson mint családi kincs, ott van egy honvédcsákó 1848-ból. A korszak egy-egy cselekvő résztvevőjével is lehet találkozni még - nemigen szoktunk belegondolni ebbe, de tény, hogy például a Sarló nemzedéke számára kézfogásközeiben lehetett még az egykori csaták egy-egy hőse. Ez esetben a városi szegényház már szinte magatehetetlen, öreg lakója, Mokosényi, aki valamiképpen részese volt az 1849-es mátyusföldi és csallóközi partizánakcióknak, magával a regényhős dédapjával együtt egyébként, amint az a nagymama történetmondásaiból kiderül. Ez a dédapa - sejthetően tehát magáé Jócsiké - a reformkor idején papnak készül, de aztán kiugrik, megnősül, végül kovács lesz, s megismeri Táncsics Mihályt - azaz Stáncsicsot -, akivel Párizsban is találkozik; mindketten a népszabadság propagátorai. A személyes ismeretség a magyarázata annak, hogy a nagymama elbeszéléseiben Táncsics az, aki a forradalmat kirobbantja, a szabadságharc eseményeiből pedig - érthető módon - a regionális történések válnak élő ismeretté. Döntően az, hogy a megszállt területen a csallóközi csikóshuszárok a Komáromban szolgáló Kosztolányi ezredes utasításait követve partizánháborút folytatnak. A főhős dédapja gyártja nekik Újvárban a patkót, a kovácslegények, így Mokosényi is, titokban kijárnak az erdőbe, és ott vasalják a lovakat. A tavaszi hadjárat végén aztán e csikóshuszárok csatlakoznak a reguláris katonasághoz, részt vesznek például a peredi csatában. Az egyéni sors a szegényház e lakója révén kapcsolódik egybe a nemzeti drámával, tehát a távlatot kimondottan a szűkebb pátria nyújtja: „...a történetek egyre szomorúbban hatottak rám. Sötétlett bennük valami egyenletes feketeség, amilyen befogja az erdők alját, alkonyaikor, aminek a nevét csak sokkal később tanultam meg: sors. De ha az ember Mokosényit és a sorsot ösz- szekapcsolja, akkor a feketeség még jobban megsötétedik, és akkor az a neve, hogy végzet. Mert nem végzet az, ami ennek az embernek a sorsa? És hogyan összefolyik minden ebben a végzetben! A saját egyéni sorsa, a mi családunké, rokonainké is, szinte a városé és a nemzeté is. Mert most, hogy ezek az emlékek ellenállhatatlanul megrohannak és közlésre kényszerítenek, eszembe jut az az egyöntetű megállapítás, hogy a magyar szabadságharc sorsa ott dőlt el, hogy Nagy Sándor nem tudta seregét átvinni a Vágón. Talán ez a peredi és királyrévi ütközet egy évszázadra meghatározta a nemzet sorsát.”12 Ez itt nem egyszerűen helyi szóbeszéd - Görgey és vezérkara valóban döntő, drámai fordulatként élte át, hogy a Vág menti támadás kudarca után végre kell hajtaniuk a kormánydöntést, s le kell vonulniuk délre, Arad, Világos térségébe. Érdekes, hogy ehhez a személyesen nem megtapasztalt eseményhez képest szinte jellegtelen, érdektelen a cseh megszállás, legalábbis a hét-tízéves regényhős szemléletében. Az, hogy egy évvel a cselekmény ideje előtt a város környékén is harc folyt a cseh légionáriusok és a vöröskatonák között, csak az egyik drámai következménye kapcsán kerül bele a regénybe. Az újvári gyerekek ugyanis találnak egy föl nem robbant gránátfejet, s amikor szerszámaikkal szétfeszítik, egyiküket