Irodalmi Szemle, 2012

2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai - 1. (regényrészlet)

DUBA GYULA Egy álfilozófus vallomásai A gyanútlan gondolkodás legendája Regényrészlet' 1 Mióta vallomásaimat írom, magam is változom. Mintha az emlékezés formálna, s átalakulásom az írás természete szerint történne; a mesélés folyamatában, a for­materemtésben valamiféle rendteremtés is megnyilvánul. Áttekinthető zártságra és ér­zékelhető rendre való törekvés. S ahogy egyre többet mondok el magamról, ahogy mind többet irok, annál inkább feltűnik, hogy ez a rend és fonna, az okok és oko­zatok összefüggése mintha az életnek is benső - rejtett? - tulajdonsága lenne. Mint­ha a kaotikusnak és véletlenszerűnek tűnő valóság kitapintható szerkezeti jelleggel bírna. És a jelenségek, a történések esetlegességei csak a felszínt jellemeznék. De a lényeg a mélyben van. Tapasztalatom talán újabb okoskodásnak tűnhet fel. An­nál is inkább, mert tudom, hogy ennek ellenére az „élet rendje” mégis alighanem il­lúzió. A valóság pedig kiszámíthatatlan és kaotikus. Ennek ellenére hiszek - lega­lább! - az alkotás, a mű szerkezetének rendjében. Mert ahogy a történéseket a nyelvvel reprodukálni akarom, tehát újra szeretném teremteni őket, a rend gondo­lata törvényként rám erőszakolja magát. Ilyenkor annyira átélem a formateremtő akaratot, hogy már-már magam is aszerint cselekszem és élek. Az írás törvényei a maguk arculatára formálnak! Mintha egy zárt világ kikerülhetetlennek tűnő és kiszá­mítható összefüggéseinek a rendszerében mozognék. Bizonyos helyzetekben ugyan­azt teszem, ismétlem magam. Zárt körben járok az órák, napok és hetek egyhangú szerkezetében. Külső benyomásaim gyengülnek, érdektelenné válnak a jelenségek, s mintha egyre érzéketlenebb lennék a friss élményekkel szemben. Akárha csoda foly­tán feltöltődtem volna, nem fér már belém több élmény, teli vagyok tartalommal! Fa­nyalogva veszem tudomásul, ami fiatal koromban elemi mód megrázott volna és szá­guldásra késztetette volna képzeletemet. Kétségtelen, hogy ebben az időnek is része van, tekintélyes koromnak, hiszen alig egy évtizeddel vagyok fiatalabb Pozsonyi pro­fesszortól. Gyakran érzem, hogy alighanem mindent tudok már, ami számomra meg­adatott, s amit nem tudok, mert még nem tapasztaltam meg, annak is megsejtem a lé­nyegét. A képzelet és az intuíció segítenek. És még valami, amit nem tudok megne­vezni. Csak érzem, bennem van, s mintha ösztön lenne. Talán ennek az írásnak is az lehetne a hozadéka - haszna?, tanulsága? hogy ezt kitapogassam és megnevezzem. Hogy megfejtsem a titkot, amit Pozsonyi professzor valószínűleg tud már, de velem sem közöl, mert már nem mondhatja el senkinek! * * Szövegrészletünk az írónaka Madách-Posoniumnál ez év karácsonyára megjelenő új regényének VI. fejezete. - A szerk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom