Irodalmi Szemle, 2012
2012/10 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: „Nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm ” (beszélgetés Darvasi Ferenccel)
SZALAY ZOLTÁN „Nekem ezekkel a kis történetekkel kell bíbelődnöm” Beszélgetés Darvast Ferenccel Budapesten találkozunk, a Keleti pályaudvar vendéglőjében, amely lehetne akár a Retúr nevű kocsma is, az Elválik című novelláskötet visszatérő helyszíne. Darvasi Ferenc azonban felvilágosít: a vendéglátóhely, amelyről a Retúrt mintázta, a pályaudvar mellett állt, a nevére már nem emlékszik (elég valószínű, hogy Barossról kapta), s időközben bezárták. Behúzódunk egy sarokba, ahol nem hallani sem a kinti hangosbemondót, sem az olimpiai közvetítést a nagyképernyős televízióból, jól rálátni azonban az étterem belső terére. Mintha az Elválik hősei, antihősei vennének bennünket körül, akik épp úton vannak egyik hajótörésből a másikba. Mi is útközben találkozunk: én épp most érkeztem a városba, beszélgetőtársam pedig hamarosan indul. eredeti otthonába, a békési végekre.- Kritikusként kezdted a pályádat, 2010-ben debütáltál Határjárás című tanulmány- és kritikaköteteddel, majd prózaimként folytattad. Létezik-e mag)>arázat rá, miért alakult így a sorrend, s kit érzel magadban erősebbnek: a kritikust vagy a prózaírót?- Hamarabb írtam „versszerű dolgokat”, illetve prózai szövegeket, ám kifelé valóban fordítottnak tűnhet a sorrend, hiszen korábban kezdtem el publikálni kritikákat, mint novellákat, úgy is mondhatnám, hogy hamarabb értem meg kritikusként, mint szépíróként. A fiatalkori verseim nem voltak vállalható és publikálásra alkalmas szövegek. Főiskolásként fogtam prózaírásba, elég rendszertelenül, aztán volt egy időszak, hogy ez. egy kicsit meghalt bennem, s pár évig szinte kizárólag kritikáim születtek, meg néhány tanulmány. Ebben az időszakban, úgy három évig tényleg ez volt a fő vonal, s a recenzeálásban egy idő után volt már némi magabiztosságom is. Bár eléggé önkritikus alkat vagyok, de az adott némi megerősítést, hogy jó helyeken publikálhattam, és felkéréseket is kaptam. Amikor pedig prózát kezdtem írni, ezt a magabiztosságot bizonytalanság váltotta fel. Eleinte volt bennem némi félelem, hogy érdemes-e nekem egyáltalán novellákat írnom, hiszen egy prózát író kritikusnak mindig a fejére lehet olvasni, amiket korábban publikált, emiatt aztán volt egy időszak, amikor próbáltam magamban elnyomni a prózaírót, és úgy tenni, mintha nekem fontosabb lenne az irodalmi és a színikritika, de ez inkább valamiféle önbizalomhiányból fakadt, s szép lassan rájöttem, hogy igenis fontosabb nekem a próza. Kritikát írni is nagyon jó - főleg jó könyvről, az sokkal inspirálóbb -, de sokkal mélyebb dolgokat hoz fel az emberből a szépírás.- Mi hozta ezt az áttörést, váltást, hogy végül a felszínre tört benned a prózaíró?- Elég rendszertelenül kezdtem el írni, a kötet anyaga, ez a huszonkét szöveg körülbelül öt év termése, tehát négy-öt szöveg született évente. Majdnem minden ben
