Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - FORDULÁSOK - Juhász Katalin: Ulysses újratöltve (tanulmány)
Ulysses újratöltve 75 Joyce jogtulajdonosa nem reagál a magyarországi megjelenéssel kapcsolatos megkeresésekre, olyan döntés született, hogy érdemesebb kivárni a 2012-es évet, amikor is letelik az a hetven év, ameddig az örökösök rendelkezhetnek a Joyce-hagya- ték fölött.) Az új szövegről egyelőre annyit lehet tudni, hogy a fordítók Szentkuthy munkáját vették alapul, ám annak alig néhány mondatát hagyták érintetlenül. Ezért tartom rendkívül időszerűnek és izgalmasnak a három l/iry&ses-fordítás összehasonlítását, illetve a különböző olvasatok hatására kialakult magyar Ulysses-kép elemzését. Joyce-nál a szövegformálás leggyakoribb narratív eljárása a tudatfolyam, amely látszólag spontán, asszociatív gondolati lépéseket tesz lehetővé. Az eredeti műben ilyenkor is fellelhetünk tudatos retorikai megoldásokat, elsősorban a kontrasztokat kereső, ellenpontozó montázstechnikát. Ezt gyakran a magas és alacsony kulturális regiszterek - a szent és a profán, a transzcendens és a testi, a kanonikus és az eretnek - egymás mellé rendelésével éri el az író. Az eredetiben továbbá nagyon sok nyelvi réteg észlelhető, a váltások fontos hatáselemei a műnek. Mind Gáspár Endre, mind pedig Szentkuthy Miklós fordítása ezzel szemben meglehetősen egysíkúnak mondható. Náluk valamennyi szereplő ugyanazt a nyelvet használja, nincs különbség a szokványos és a ritka nyelvi elemek között sem. Joyce-nál viszont már az első mondatból felismerhető, mikor ki beszél. Arról nem is szólva, hogy Joyce gyakran tudatosan ad szereplői szájába olyan szavakat, amelyek kizárólag Írországban használatosak. Emiatt még az iskolázottabb angol anyanyelvű olvasó számára is furcsán, titokzatosan, idegenül hangzanak, esetleg jelentésüket sem ismeri. Joyce így akarta hansúlyozni az Ulysses szereplőinek ír voltát. E szándék érzékeltetése rendkívül nehéz feladat, nem is sikerült az eddigi fordítóknak, sőt gyakran észre sem vették az erre irányuló írói igyekezetét. „Fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni, a fordító az anyanyelv törvényszerűségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a fordítás és az »idegen« soha nem fog teljesen megfelelni egymásnak, vagy a tartalmi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés fog csorbát szenvedni. Ebből a gondolatból kiindulva ugyanazt az alkotást nem lehet még egyszer, még egy másik nyelven sem megalkotni. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mü születik. Mivel, ahogy Kosztolányi mondja, egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy másik nyelv szava. Ez nemcsak a szavak sajátos megjelenési formájának, zeneiségének tudható be, mivel a szavakhoz használói életéből, történetéből kifolyólag hangulatok kapcsolódnak, melyeket csak az adott kultúrába igazán beavatottak ismerhetnek” - írja László Erika. A kezdő fordító már az alapoknál megrekedhet, és itt nem csupán a kulturális háttér hiányos ismeretére gondolok. Leggyakrabban talán a szókapcsolatok tréfálhatják meg a fordítót, illetve értelmezőt. A szókapcsolatok minden nyelvben önkényesek,
