Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - PRÓ ÉS KONTRA - Vilcsek Béla: Életmű és recepció II. (tanulmány Csclényi Lászlóról)
60 Vilcsek Béla képpen Kovács Magda észrevételét, mely szerint „a Cselényi új írásai azért mások, mert Párizsban teljesen más közegben, más viszonyok között élt és más tapasztalatokat gyűjtött, mint mi idehaza, s nem az itthoni, ’68 utáni problémák foglalkoztatták, hanem a modern poétika”. Mindezeket a személyes élményeket az érintett úgy fordítja le a maga számára, hogy valójában ez a kettősség a legfőbb oka az őt és költészetét régóta kísérő visszhangtalanságnak. Megítélése szerint a kritikusok számára érdektelen a műveit övező háttér, közeg, érdektelenek az azokat életre hívó sorskérdések és élettények; őket csak és kizárólag maga a szöveg érdekli. Az olvasókat viszont műveitől elsősorban éppen a személyes - elsősorban párizsi - élmények és ismeretek hatására érvényesített modem poétikai eljárások riasztják el; számukra éppen emiatt válik a szöveg érthetetlenné és követhetetlenné. Úgy érzi, művei megértéséhez hozzátartozik az is például, hogy gyermekkora a zene és az irodalom bűvöletében telt el. E kettős bűvöletet azonban, s az értő megközelítéshez ezt sem árt tudni, a körülmények szűkössége miatt csak nagyon kezdetleges formában élhette át. Zenét éjjelnappal csak 1949-ben vett első rádiójukon hallgathatott Jolsván, megfelelő zenei képzésben nem részesülhetett. Ugyanakkor, mivel tiszta szlovák környezetben éltek, először még A Pál utcai fiúkat vagy a Beszterce ostromát is szlovákul olvasta, a magyar irodalmi lapokkal vagy Juhász Ferenc és Nagy László verseivel csak 1953-tól, a tornaijai magyar gimnáziumba kerülve ismerkedhetett meg. A nagy áttörést számára az 1960-as évekbeli párizsi tartózkodás jelentette, amikor a legmodernebb zenei és irodalmi irányzatokkal és törekvésekkel találkozhatott, s amikor ösztönösen megfogalmazódhatott benne a két művészeti ág ötvözésének lehetősége. S a hozzászólásnak itt, ezen a pontján valami nagyon lényeges dolognak a kimondása következik. Ennyire nyíltan a költő talán sehol máshol nem vall arról, miképpen formálódott meg benne ama szeriális aleatória megvalósításának és megvalósíthatóságának gondolata: „Meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen az egész egy bizonyos fajta tudatlanságból is származik, hogy inkább több minden rakódott rám abból, amit félreértettem vagy nem értettem, vagy csak félig értettem, és nem is a gyakorlata, hanem az elmélete. Az elmélete, ugye. Fiát ez is például, az aleatória. A magam elképzelése szerint, hát jó, Ezra Pound is meg Mallarmé, meg a Magyar Műhely is meg mi, de én a magam számára dolgoztam ki egy bizonyos elméletet.” A hozzászólás az ösztönösség és tudatosság kérdéskörével kapcsolatban is ugyanilyen, a szerzőnek önmagával szemben is könyörtelenül őszinte hangnemben folytatódik: „[...] a véletlen és a törvényszerűség kapcsán talán most érdemes elmondani ezt az egészet, mert lehet, hogy talán lesz egy-két ember a hallgatók között, aki ez után az előadás után megpróbálja mégiscsak megnézni, hogy hát eszik vagy isszák ezt az egész dolgot. De nézzük a véletlent és a törvényszerűséget. Cse- lényiné, a jelenlevő feleségem szerint Cselényi úgy írja a verseket, hogy a szavakat beledobja egy nagy kalapba, és úgy ír verset, hogy onnan húzogatja ki őket. S tudjátok mit? Igaza van. [...] Derridával kapcsolatban hangzott el, hogy szerinte a legképtelenebb, legellentétesebb dolgokat is össze lehet hozni, mindebből lehet új mi
