Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - ODA-VISSZA - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén - II. Miért nem lett jó hungarusnak lenni? (tanulmány Kovács Endréről)
Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén 25 dúltak, ami később egyáltalán nem vált a magyarság hasznára. 1791-ben a fő- és középiskolákban a magyar nyelv rendkívüli tantárgy lett, rá egy évre pedig már rendes tantárgy. 1805-től „a kancelláriához és a helytartóhoz lehet magyarul is írni, s onnan magyar választ várni” (152.). Húzzuk alá itt a lehet szót! Több mint kétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jogalkotásban ez a lagymatag kitétel újra megjelenjen. 1807-ben elvárják, hogy a tanítók magyarul tudjanak, tíz év múlva már azt, hogy csak a magyarul tudók taníthassanak, és a kinevezéseknél előnyben részesítik a magyarul tudó papokat is. Most már nemcsak a holt latin nyelvnek a kiszorítása a cél, hanem a magyarnak az elterjesztése az ország minden szögletében. Azonban hamar kiderül, hogy „a nemzetiségek vezetői már elég öntudatosak ahhoz, hogy a magyar nyelvi terjeszkedés veszélyét önmaguk számára felismerjék” (152.). Ezzel kezdetét veszi és egyre nagyobb erőre kap a szlovákok és magyarok közti, máig tartó - s ki tudja meddig élő - nemzeti érzelmekből fakadó ellenszenv. Kovács Endre valósághű képet rajzol a 19. századi Magyarországon lezajlott nemzeti (nemzetiségi) küzdelmekről, e dominanciaharcnak hol nyílt, hol pedig lappangó formájáról. Arra az általa felvetett kérdésre: „Elnyomás volt-e az, ami a nem magyar népekre nehezedett 1848 előtt?”, a következőképpen felel: „Nem annyira elnyomás, mint inkább nyomás volt...” Majd így folytatja: „Köztudomású, hogy az államhatalom már puszta létével is asszimilál, különösen a feltörekvő rétegek soraiban; a peremvidék a centrum felé tart, magasabb állásokba, és a nyelvi asszimilációt ehhez eszköznek tekinti” (210-211.). Aki ezt nem látja, vagy politikai vakságban szenved, vagy nem akarja tudomásul venni, de az is meglehet, hogy éppen asszisztál hozzá. Az viszont már felkavaró, amit Kovács a következő szavakkal ír le: „A XIX. és XX. században a kényelmetlen nemzetiségeket, melyek egy-egy uralkodó nép szemében feleslegesnek tűntek fel, tényleg asszimilálni akarták; a középkorban az ilyen népeket vagy néptöredékeket radikálisabb eszközökkel kezelték, s elég adatunk van rá, hogy egyszerűen kiirtották őket.” (De miért a középkorral példálózik, amikor a 20. századi népirtások minden előbbinél sokkal gyalázatosabbak voltak és sokkal nagyobb méreteket is öltöttek? Majd folytatja: „Nálunk senki sem akarta a nemzetiségeket kiirtani...” (135.). A történészek közül többen azt bizonygatják, hogy a nemzeti hovatartozás kérdésében nem játszik döntő szerepet a nyelv. Kétségtelen, hogy vannak kivételek, de azokat nem lehet általánosítani. Kovács Endrének is ez a véleménye: „Széchenyi rátapintott egy igazságra: hogy a nyelv puszta megtanulása még nem tesz senkit magyarrá; de elfelejtett utalni arra, hogy az asszimilálódás a nyelven át történik; a nyelv elsajátítása megkönnyíti a hasonulást, és a nemzetiségi vezetők ezt idejekorán felismerték, mert a gyakorlati életben tapasztalták, hogyan vonja maga után a magyar nyelv terjedése az asszimilációt” (203). Meg is tettek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák. Meg persze azok is, akik az általuk kitűzött célt el akarták érni. Például: „Teleki László és vele együtt az alsótábla
