Irodalmi Szemle, 2012
2012/9 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 8. - Egy szilvafa; A kétely árnyalatai (jegyzetek)
12 Gál Sándor Valóban: kurva sok mindennek kellett megtörténnie, hogy... na itt nem folytatom, mert egyébként maga ez a vers nem csak ennyi! Ennek ellenére a zuhanás Krolow „szó-hulláját” látszik beteljesíteni... Pedig onnantól idáig alig ötvenesztendőnyi a különbség. 6 „...a csönd a méret függvénye”, mondja George Steiner egyik tanulmányában (A piithagoraszi műfaj). Bennem a csend ezzel szemben a mérhetetlent jelentette mindig. És még tovább: a békességet. És még ennél is tovább: a halált - a totális némaságot. Semmi „függvény”: két szó között egy hosszú - igen hosszú! - gondolatvagy kötőjel. Ahogy tetszik! Amikor valami bennem, vagy akár kívül rajtam, megszűnik... Igen! A csönd a- megszűnés! De mondhatnám ugyanilyen határozottsággal mindennek az ellenkezőjét is: Igen! A csönd a- teremtés! És ebben az a csodálatos, hogy mindkettő igaz és cáfolhatatlan állítás. Egyszerű és világos - a természet örök érvényű dialektikája. (Ki kéne bontanom e gondolatsort egy gazdagabban illusztrált jegyzetben vagy kisesszében. Csakhogy most nincs idő a hiábavalóságokra, vagy, hogy pontosabb legyek: a hiábavalóságok árnyaira. Ha abból indulok ki, hogy „ én szeretem a csendet", akkor az első változat szerint azt ismerem be, hogy szeretem a halált. De ugyanígy jutok el a második változat nyomán oda, hogy én nem szeretem a halált... És így tovább. Hát ezért hagyom most abba a vele való estéli időtöltést...) 7 Ha tovább gyarapítóm folyamatos kétségeim sorát mindarról, ami - a költészetben is! - a pusztulás rákos áttételeinek egyértelmű jeleit hordozza, változik-e valami abban a devalválódásban, értékvesztésben, amely jelenünket lassan betemeti — a hétköznapi gyakorlatban is ! - szeméthalmaival?! Mert nemcsak az ember környezete pusztul el, hanem - s ez az irtóztatóbb -, az e m b e r i tudat is. Micsoda alpári indulatok feszítik Golgotára naponta a jóságot! Szegény János apostol... Azt hiszem, sejtelme sem volt arról, hogy miként érkezik az emberi fajra az igazi apokalipszis. Mert a Jelenések a reménységet is megpróbálja elhitetni: lesz „új ég, új föld és új Jeruzsálem. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. Én azonban tudom, hogy nem lesz sem új ég, sem új föld, hanem megmarad a halál, a gyász. És a kiáltás helyét az űr csendje üli meg. Világos és végleges a jövő: megszűnik a költészet — megszűnik az emberi beszéd!
