Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (emlékezés Ozsvald Árpádra)
64 Szeberényi Zoltán tesége, a közéleti görcsök hiánya, természeti képeinek plaszticitása, művészi kidolgozottsága, élményi és gondolati ereje gyarapította híveinek korán kibontakozó táborát. A fiatal költő aránylag hamar és különösebb fejlődésbeli ingadozások nélkül túltette magát a pályakezdés és a művészetellenes légkör nehézségein. Munkásságának első jelentősebb eredményeket felmutató szakasza a fejlődési jellemzők, a költői magatartás és célkitűzések, ihlető témák és költői eszközök változásai alapján 1954 és 1969 közé tehető, s lényegében első válogatott verseskötete megjelenéséig tart. Ez a pályaszakasz, kisebb ingadozásoktól eltekintve, meglehetősen kiegyensúlyozott, nagyobb kitérőktől, zökkenőktől mentes, szinte araszoló biztonságú fejlődést és egyenletes költői teljesítményt mutat, amely bár fokozatosan izmosodik és mélyül, de szemléletében és műfajaiban, korán megfogalmazott ars poeticájának jegyében döntően nem változik. A hasonló vershelyzetek, érzéstömbök, formai megoldások már-már egyhangú ismétlésébe a derűs és borús hangulatok, a vidám és sötét színek váltakozása viszi a legtöbb változatosságot. Költői ihletének legfőbb forrása ebben a korszakban is az emlékezés és a meditáció. A gyermekkor idejére, az elhagyott és ritkán látogatott szülőföldre, az egykori falu embereire, a háborús eseményekre való visszatekintés jellemzi költészetét. Gyakoriak a szegénysors emlékképeinek lírai felidézései, leginkább visszafogott vallomásokban, gyöngédséggel átitatva, tűnődve, zömmel egyszerű eszközökkel. Legjobb verseinek jellemző tónusa a halk megrendültség, a szomorkás meditáció a múló idő kérlelhetetlenségén. Mégsem múltközpontú, magánjellegű, köldöknéző líra ez. Erős szálakkal kötődik nemzetiségi létünk mindennapjaihoz, csakúgy, mint az emberiség legégetőbb gondjaihoz. Méltó helyet kapnak benne a lírai hős jelenbeli élményei, a faluról városba szakadt értelmiségi reflexiói a gyorsan változó világ eseményeire. Különösen a szereplírát kul- tiválja, az álcázott önjellemzést, a rejtelmes vallomásokat, a történelmi, mitológiai alakok mögül sugárzott lírai üzeneteket, amelyek - akár a mesehősök vagy a népdalok hősei - általános érvényűek, így sokakra jellemző közérzet és érzelemvilág kifejezői. Költői sugalmait a kulturált és jól kezelt versformák és kifejezőeszközök, a testre szabott formanyelv többnyire beszédesen, néha jelzésszerűen vagy bújtatottan, de a sajátos alkotói élményhelyzetre és valóságtudatra mindig felismerhetően utalva közvetítik Néha már annyira közvetlenül és monodikusan, hogy az egyszerűség pátoszba és sematikus megoldásokba torkollik. Mondanivalója ilyenkor deklarációnak hat, így hatástalanná válik, a költő nem képes szubjektív elgondolásait esztétikailag meggyőző, művészi módon és színvonalon tárgyiasítani. A korszak verstermését a Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (1959), Földközelben (1965), Laterna magica (1967) című kötetekben olvashatjuk. Igaz és hiteles sum- mázatát, már az utókor várható és remélt kritikai szemléletére is tekintő válogatását a Galambok szálltak feketében (1969) című gyűjteményes kötete tartalmazza. Az 1970-es években induló második alkotói korszakában költői fejlődésének csúcsára az Oszlopfő (1981) című kötetével ért fel. Ez a reprezentatív válogatás tekinthető a második fejlődési szakasz záró akkordjának, annak ellenére, hogy az el
