Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - KONSTRUKCIÓK - Kovács Lajos: A tartalommal megtöltött pillanat (tanulmány M. Csepécz Szilvia meseregényeiről)
78 Kovács Lajos nyetegei, a kísérleti óriástenyészet Gonosz Futóbabjai, vagy éppen Guberás, a kukázásra kényszerült munkanélküli, utcabeli jó barát. Ez bizony korunk leplezetlen valóságvilága! A gonoszság azonban korántsem öncélú, s ez finomít a lélekmérés írói ítéletén, s ez az ítélkezés könyvről könyvre differenciálódik: a boszorkány One „majdnem mindent tud, ami a hatalom birtoklásához kell, de még sohasem hallott a szeretet éltető erejéről” - olvassuk a második csatába hívó könyv főgonoszáról. „A hatalom birtoklása mindenkit megváltoztat” - közelit a megértés csatamezején a harmadik könyv gyerekcsapata a javíthatatlan ellenséghez. Az összefogás ideája sem elég Ígéret már ebben a képmutatástól megzavarodott birodalomban, ezért belopakodik a Gordon-pedagógia individuális alaptétele is: „Nekünk magunknak kell szembenéznünk a saját problémáinkkal.” A három könyv közös valósága egy abszurd tér és különc szereplője. A tér egy lakás: egy öreg hajó a parton, amelyben Hortenzia kalapkészítő asszony él immár ötszáz éve. O az, akihez ki lehet érdemelni a bejutást (érdemtelenek ne is érdeklődjenek róla és hajólakásáról). Rajta át vezet az út minden újabb felmentő sereg számára a küzdőtérre: a félszobán át az Elfelejtett Mesék Birodalmába. A felejtés csak az egyik átok a földi olvasó számára. Csepécz elképesztő varázslatokat és figurákat zúdít rájuk és leplez le útjaik során (folyton megidézett mesterei - mint „az önzést, nagyravágyást, gonoszságot kifigurázó és az egyszerű élet szelíd boldogságát dicsérő” Andersen — bűvészinasaként), három karcsú kötetben ennyi túl- parti fantasztikumra talán nincs is példa gyermekirodalmunkban. E tobzódás azonban nem a gonoszság, inkább a megszédített - emlékeiben is megtévesztett - ősbirodalom szunnyadó életerejének a biztató jele. Legfőbb képviselőjükként Hortenzia - az utódtündér, a jó boszorka — „a legelszántabb rosszakaróban is megtalálja azt a mélyen elrejtett, csipetnyi jóságot, amivel valamennyien a világra jöttünk”. Ezért él a két világ határán, félreérthetetlen megtestesítője az író - a mesélő ember - nélkülözhetetlen alakjának. 0 az, „akin végképp nem fog a gonosz”, az archaikus múltból érkezett halhatatlan, aki átéli és megérti a változást, elfogadja a jelent, de életre kelt fapapucsokat, megszólaltat és cselekedtet macskakommandókat is, ha kell. A második kötet a gyerekirodalomban még járatlan úton gubancolja a meseszövet szálait: választások elé állít minden fejezet végén, hogy merre, milyen kalandösvényen átjuthatunk el a megoldáshoz. Etikai csapdát állít elénk, ahol mindig kínál egy könnyebb utat, ám foglyul ejti kíváncsi énünket egy elvarratlan szállal. A mese eddig nem ismert kellékévé teszi általa a fejlődést - hőseivel együtt magunk is megerősödünk önérzetünkben és hitünkben. Talán ezért is újak minden könyvben a való világ szereplői. Mindig új nemzedékek kezdik újra a felnövekedést a feladathoz, a halhatatlan, mégis folyton a felejtés fenyegetettségében egyensúlyozó transzcendens világhoz. Szegénységük és gazdagságuk mértéke a tét. Ugyanakkor kockázatos írói fogás ez az oda-visszalapoztatás, próbaszűkítés. Türelempróba is, egy korábbi könyvsiker kockázatos veszélyeztetése. A trilógia záró darabja talán ezért is várat még hosszabb ideig magára. Aztán
