Irodalmi Szemle, 2012
2012/8 - IRODALMI SZEMLE - Ötvös Anna: Újabb, eddig ismeretlen Márai Sándor-írások 1915-ből
6 Ötvös Anna nak látszott, ahogy az udvari lakáj kisegítette a kocsiból. Misét hallgatott az Au- gustiner-Kirche-ben. Mikor kijött, már sorfalat állt a tömeg, a napfényben csillogott a sok cilinder, vasárnapi szalonkabát, egyszerű, kedves, derék bécsi polgárok. Zúgott a sok „hoch”, elvétve egy-két szerény magyar „éljen” is. Barátságosan, mosolyogva bólogatott. Kék szeme nevetett a belső derűtől. Soha nem láttam még ilyen barátságos, kék szemeket. Egyszerűek, őszinték, nyíltak. Csak gyereknek, vagy nagyon, nagyon jó embernek lehet ilyen tiszta, nevető, acélos kék szeme... Parádé nem lesz, de nem maradnak el az üdvlövések. Tépett ruhájú, sáros, véres katonák kiáltanak ma hurrá-t, és nincs a ceremóniamestemek olyan fényes, szemkápráztató szertartása, ami drágább, fényesebb, értékesebb lenne ezeknek a sáros embereknek hörgő éljenénél. Tudom, ez eszébe jut a schönbrunni kastélyban is a 85 éves, ünnepelt öregembernek, és ha erre gondol, könny fogja elborítani a két jóságos, kék szemét... Márai. 1915. augusztus 19., 187. szám, 3. Currente calamo A Gó)lemet adták. Tömve, zsúfolva volt a mozgó, ember-ember hátán szorongott. A harmadik hely publikuma sikongott, az oldalzártszék és az első hely legyezte magát, a jegyszedő buzgalommal spriccelte a szappanvizet, izzadt, figyelt, érdeklődött a sokfejű tömeg. Szórakoztak. Hátam mögött egy kereskedősegéd fensőbbséggel magyarázta a kis varró- lánynák: — Látja, igen, ez kell a népnek... Fantasztikus film, csodálatos esemény, amit meg nem értenek, az ilyesmi tetszik... Ez iránt van érzékük... Igazat adtam a kereskedősegédnek, és elgondolkozva figyeltem tovább a képet. Gólem, a zsidó dalia, a csodarabbi által alkotott csodafigura, holt és tehetetlen tömeg, de megelevenedik, él, érez, beszél, örül és szenved, ha a varázsigét kebelébe helyezi a csodatevő kéz. S ha visszaveszik a varázsigét, újból azzá lesz, ami volt: agyag és por. Előttem öreg, öreg, töpörödött anyóka ült. Ráncos, fonnyadt arcában érzéketlenül csillogtak mélyen bent ülő szemei, alsó álla beesett, nyugodt, megértő és mindent-tudó volt az arca, mint az egynapos kiterített halottaké, akik már tudnak mindent, azt is, hogy miért halottak. Profilban ült az anyóka, s ahogy néztem, önkéntelenül eszembe jutott, vajon meddig hordja az még kebelében a varázsigét? Egy szélfúvás, egy intenzívebb hatású mozzanatja az életnek, s az éltető Ige otthagyja a testet, mi visszatér oda, honnan vétetett. És mellettem és mögöttem, és körülöttem beszélt, örült, izzadt, kicsinyeskedett és élt a sok agyagfigura, a cukros fiú harsány hangon kiabálta árucikkeit, és talán egyikük sem gondolt arra, hogy ma még ők is
