Irodalmi Szemle, 2012

2012/6 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Nem kérnek a jövőből (A jövő nem a miénk)

72 SZEMLE semmizettjei” stb., ezzel azonban sem­mivel nem jutnánk közelebb ehhez a kötethez. A jövő nem a miénk című prózaantológia szerzői megjelenítik ugyan az aktuális, ha úgy tetszik, nem­zedéki közhangulatot, mindezt azonban kifinomult irodalmi eszközökkel teszik. Ha azt mondjuk, hátborzongató, va­lamivel közelebb jutunk ehhez a — ko­rántsem egységes, ám sok vonásában mégis hasonló - prózavilághoz. Az a kínlódás, az a nyegle vágy, ahogy Ana és Pol hajszolják azt a megnevezhetet­len valamit, az a gyötrő szerelem, amely az „egyforma ágyak” között bontakozik ki, az a habzó kéj, mellyel a diáklányok az új jövevény szőrös lábához érnek - hátborzongató. Az elmeosztályon játszó­dó novellát be lehet fejezni például egy ilyen mondattal: „Én pedig semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját” (48.), az viszont egészen kézenfekvő, hogy A pusztán cimü elbeszélés így induljon: „Nem könnyű az élet a pusztán, a legkö­zelebbi szomszéd is többórányi távolság­ra van, körös-körül pedig nem látni sem­mi mást, csak ezt a sűrű, kiszáradt bozó­tost” (34.). Mindez a csendesség - hát- borzongató. Vagy említhetnénk például a Valami mese című novellát is, amely rövid, darabos, hideg mondatokban me­séli el egy tizenöt éves lány elveszését. „Pár óra múlva közölték vele, hogy el­vetélt. Számára ez örömhír volt, nem fájdalom” (106.). Ennyi. De úgy is lehet kezdeni egy rövid novella utolsó bekez­dését, hogy „A padlót szőr és vér borí­totta” (100.). Ilyesfajta világ bontakozik ki ezeken a lapokon, valami furcsa, zihá­ló, lázas kábulat, valami nagyon éles, csontig ható valóságíz. Anélkül, hogy uniformizálhatóak lennének ezek az írá­sok (mert akad például a kötetben kifeje­zetten humoros is), az antológiába bevá­logatott szerzők szövegeinek jelentős ré­sze olyan világot tár fel, ahol nagy a ho­mály, s a padlót szőr és vér borítja. A jövő nem a miénk című antológia eredeti változatának szerkesztője Diego Trelles Paz, akinek előszavát a magyar kiadás is megtartotta. Az előszóban vi­szonylag terjedelmesen elemzi az utóbbi évtizedek latin-amerikai antológiáit, s kitér A jövő nem a miénk genezisére is. A cím, amelyért saját bevallása szerint kizárólag „ő felel”, a „sokat ismételt, népszerű és demagóg” (11.) szállóige - „A jövő a fiatalok kezében van” - kifi­gurázása. Ahogy Trelles Paz írja: „Ez az - átlátszó módon - őszinte reménynek álcázott, már jól ismert nóta általában lep­lezni, sőt, igazolni próbálja a sivár je­lent: melyben katasztrofális állapotban van az igazságosság és a társadalmi egyenlőség, végzetes a helyzet az embe­ri jogok kérdésében, amely jelen apoka­liptikus a bolygó ökológiai egészségére nézve, és cinikusan viszonyul azokhoz, akik a neoliberális piaci fundamentaliz­mus - amelynek szabadpiaca most sza­badesésben zuhan - hátrányos helyzetbe hozott” (11.). Amellett tehát, hogy a cím fricska magának az antológia műfajá­nak, komoly társadalmi olvasat is tu­lajdonítható neki, ami az egyes szöve­gek elesettekkel szembeni érzékenysé­gében, a bennük megképződő társadalmi zaklatottságban jelenik meg. Ezek azok a „fő mozgatórugók”(16.), ahogy Trelles Paz fogalmaz, amelyek tulajdonképpen a latin-amerikai próza tradíciójának éli-

Next

/
Oldalképek
Tartalom