Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - SZEMLE - Rózsássy Barbara: Mélyről szól (Dobozi Eszter: Sánta Kata)
70 SZEMLE Mélyről szól Dobozi Eszter Sánta Kata című regényéről „A Szíriusz, amelyet a magyar népi csillagászat hív Sánta Katának vagy sánta lyánynak, a téli égbolton látható az idő tájt, hogy Olga ábrándozik a pislogó égi fényről. A közelében rajzolódik ki [...] a Kaszás csillagkép. ...benne látható a három kaszás — körülöttük a négy kévekötővel. Utánuk siet az ebédhordó Sánta Kata, de sohasem éri őket utol. Egy elhagyott kaszával megsebezte a lábát. Ezért sántít.” Már jócskán a végén járunk Dobozi Eszter Sánta Kata című regényének, amikor az író felfedi előttünk, népi csillagászatban járatlanok előtt kötete címének jelentését. A szerző, aki nem először lép prózakönyvvel az olvasó elé (2008- ban már kézbe vehettük Túl a rákbarakkon című regényét), új kötetében azon a hangon szól hozzánk, ami prózájának immár sajátja. - Sorai mögött érezhetően ott lüktet a lírikus vénája, ám költői- sége nem nagy volumenűén kibontott képekben, vagy szép, cizellált mondataiban rejlik. Sokkal inkább abban a lélektani állapotban fedezhető föl, ami a versírás közben „magával ragadja” a költőt — s itt, a prózai sorokban, ahogy kinyílik, megnyílik előttünk egy belső út története, ez az állapot megjelenítődik. Korlátokat nem tűrő őszintesége az olvasót is mind mélyebb magába nézésre készteti. Őszinteség: kulcsszó. De pontosíta- nunk kell: nem gátlás nélküli szókimondást értünk alatta. Nem azt a fajta divatos lazaságot, amiben a mai író gyakorta pózolva tetszeleg, (ál)bátorságát fitogtatva azzal, hogy mindent úgy tesz le elénk, mint koszos kocsmában a sört lökik a vendégek asztalára. Dobozi Eszter világa - ha a szépséget, ha a csúfságot gömbölyíti bolygónyivá - a lélek finom rezdüléseiből épül. A Sánta Kata főhősnője, Olga, akiben „csaknem amnézia a múltnélküliség”, aki „úgy volt itt e földön, mint akit gépnek kreáltak”, s akiből „évtizedeken keresztül hiányzott minden gyermeki kötődés”, kilátástalan vándorútra indul, egyre otthon- talanabbul bolyongva az országban, amit valaha hazájának hitt. Hazának, ahol mindent megtalálhat ott, ahol utoljára látta; ahol minden változatlan kéne legyen, még akkor is, ha egyforma városok, falvak, poros utcák szürkeségébe olvad, akár a téli égbolt. Ám vándorlása során sivárnál sivárabb, ridegnél ridegebb helyszíneken találja magát. Olga története nem tévelygés, érthetetlen „kalandkeresés” - de kétségbeesett segélykiáltás, ahogy a szakadék szélén álló még egyszer, utoljára háta mögé tekint, hátha van még kéz, ami kinyúlna utána. Ám tébolyda ez, ahol ketrec a jelen, ketrec a múlt. „Ezen a nem tudja miért kezdődött utazáson, melyről nem lehet sejteni, meddig tart [...], hová vezet [...]. Felzaklatja mindaz, ami nincs. ...mint aki homályból érkezik és homályba tart. [...] Minden-minden így hull szét az időben.” Sánta Kata - azaz Olga soha sem éri utol: saját magát, sorsát, múltját, jelenét. Története azért szívszorító, azért nem mehetünk el mellette szó nélkül, mert nem egy bizonyos nőről szól. Nem csupán valakiről, aki elvesztette érzékeit, aki nem találja többé a sötétből kivezető
