Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - UTAK, TÉZISEK - Fried István: Tézisek Kelet-Közép-Európáról (tanulmány)
FRIED ISTVÁN Tézisek Kelet-Közép-Európáról Először is a névmagyarázat: Közép-Európa keleti részéről van szó, „konkrétabban” az orosz és a (birodalmi) német között elterülő, nyitott, változó határokkal rendelkező irodalmi tájról (Literaturlandschaft), ahol a keleti és a nyugati kereszténység találkozik, „metszi” egymást. Földrajzilag nagyjában-egészében Európa középső vidéke, amely a kora középkortól kezdve polilinguális, és amely polikulturalitását még akkor is megőrizte, amikor a latinitás - az államigazgatásban, a kultúrában, az irodalomban — megteremtette a közös gondolkodást, a közös kulturális-irodalmi formákat, megalapozta a később nemzetivé váló terminológiát, s nem utolsósorban lehetővé tette a más európai kultúrák integrálásának lehetőségét.1 Közép-Európa keleti része történelmileg távoli időpontban, 1335-ben, a visegrádi királytalálkozó alkalmából^ az első ízben tudatosította a három középkori királyság - a cseh, a lengyel, a magyar - azonos érdeküségét és fölvetette a más európai területekkel szemben kialakítható önállóságot, kollektív szuverenitást, azáltal, hogy tagadta: a nyugati vagy a keleti érdekszférákba tartozna. Nem mellékesen szólva: ezt az elképzelést, ezt a később valójában csak szellemi területen alakot kapó „ideológiát” és (művészeti) gyakorlatot igyekezett cáfolni mind a „Kelet”, mind a „Nyugat”; Magyarország esetében a mohácsi csatavesztés aló. században szolgáltatta ki a Habsburg- és a török aspirációknak az államot, Csehország esetében a fehér-hegyi csatavesztés számolta föl nem csupán az önálló cseh államot, hanem vonta kétségbe a cseh szellemiség jogát a létezésre, emigrációba kényszerítve a megmaradt legjobbakat, a 18. században pedig Lengyelország háromszori felosztása keleti és nyugati birodalmakba tagolta be az államtöredékeket. A cseh és a magyar művelődésben a 18. század végén kezdődött meg a - nyelvi és irodalmi - küzdelem a nemzeti művelődés, az anyanyelv európai emancipációja érdekében, a lengyeleknél ez viszonylag töretlenül folyt. A cseh és a magyar „Sprachanschluss”3 összekapcsolódott a „fordítói” mozgalommal, amely aztán az „eredeti”-t igénylő romantikában teljesedett ki, a klasszicista „imitatio”-elvet fölváltotta a teremtés, a recepció helyett a kisugárzás „akarása”; Karcl Hynek Mácha és Vörösmarty Mihály már teljes műfaji rendszert - lírát, epikát, drámát — célzott meg tevékenységével, kétségbe vonván a klasszicista mimetikus poétika korszerűségét. Míg a lengyeleknél egy hanyatlóban lévő - az ún. varsói - klasszicizmus ellenében hozta a romantikus áttörést Adam Mickiewicz, aki megalapozta a lengyel romantika európai áttörését.4 Visszatérve a névadásra: a középkori Cseh, Lengyel és Magyar Királyság, amelynek már kora újkori változata a korábbihoz hasonló lehetőségeket sejtetett, a Jagellók cseh, lengyel és magyar vonatkozásai révén az egymást segítő államkö
