Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: A nagymester (novella)
38 Szalay Zoltán férfira nézni, agya azt diktálta, büdös van, fejébe éles fájdalom hasított, és a szájára idegen szók tolultak, rohadt gecik, hebegte, rohadt gecik. Tompa csattogás zaja, nem tudni, merről. Soká kint álldogált a folyosón, de valamiért rettegett a kalauz felbukkanásától, keresett egy másik fülkét. Itt egy fiatal pár üldögélt, nem pillantottak fel, mikor belépett, pedig hangosan köszönt. Úgy érezte, pirul, miközben kimért mozdulatokkal helyet foglalt, szinte arra várva, hogy magyarázkodni kezdhessen, mért nincs nála semmi útipoggyász. A két fiatal rá se hederített, egy mobiltelefonnal játszadoztak. Ahogy ezt meglátta, izgatottan kutakodni kezdett a zsebeiben, a saját mobilja után, de hiába, elhagyta valahol. A fiatalok mindketten valószerűtlenül vékonyak voltak, csak az arcuk volt némileg puffadt, kifejezéstelenül, tésztaszerüen dagadt. A kalauz úgy tört rájuk, akár egy váratlan természeti csapás. Az első pillanatban nem tudta eldönteni, vajon férfi-e vagy nő, de valószínűleg nő lehetett, kérges, sárga bőre ellenére. Új felszállók, dörögte a nő, mire ő a két fiatalra nézett várakozón, de azok csak egymással voltak elfoglalva. A kalauzra pillantva majdnem megkérdezte, na és ők, ők hol szálltak fel, de annak szúrós nézése elbizonytalanította. Bankkártyával fizetnék, nyögte ki végül halkan, de a kalauznő szemlátomást megértette, s meglehetős nyájassággal a hangjában közölte, akkor szól a kollégájának, csak nála lehet kártyával. Utána kellett volna szólni, hé, rossz irányba megyünk, de most már maga sem volt annyira biztos a dologban, most már csak mint valami bosszús tüske dolgozott, gyulladozott benne a tudat, hogy nem erre. Hogy erre menni egyszerűen nem lehet. Nem értette azonban az érzést, s keményen dolgozott az elfojtásán, előbb-utóbb sikerülnie kell elfelejteni. Teste felvette a vonat zakatolásának ritmusát, minden elcsendesedett körülötte, a gyerekek eltették a mobilt, és elbóbiskoltak. Amint úgy érezte, elég idő telt el, felpattant, és kilépett a folyosóra. Csendes volt a szerelvény, sehol egy lélek, a táj pedig odakint mintha egy mesterkélt olajfestmény lenne, fakózöld termőföldekkel. Rövid folyosói kóválygás után benyitott egy másik fülkébe. Itt ketten ültek, egy öregasszony meg egy középkorú, de fiatalos külsejű, elegáns férfi. Ez utóbbi, alig lépett be a fülkébe, halkan ráköszönt, jó napot kívánok, már-már oltalmazó barátságossággal csengett a hangja. Azonnal gyermeki bizalmat kezdett érezni az idegen iránt, s le is huppant vele szemben, a fülke másik utasa, egy halottnak tűnő, csukott szemű aprócska öregasszony mellé. Jó napot kívánok, válaszolta, pirulva az izgalomtól és a szégyentől. Csaknem bele is fogott a magyarázatba, miért nincs nála semmi útipoggyász, hova utazik, meg hogy mennyire ismeretlen számára ez a vidék, mikor benyitott az előbbi kalauznő, most már a kollégája társaságában. Szóval ez az, mondta a kalauz, aki kiköpött olyan volt, mint az előbbi kalauznő, mindössze valamivel alacsonyabb, tömzsibb és lágyabb bőrű. Szeme nem nagyon volt, inkább az orrlyukaival lehetett csak felvenni a szemkontaktust. Nincs jegye, röfögte. Nincs, makogta ő, széttárva a kezét, nem ismerve magára, mi ez a
