Irodalmi Szemle, 2012

2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Liszka József: Monománapló (napló)

Monománapló

33

mi van ott, mi van itt - de minek is? Azt sem tudom, hogy ezeket a kocamüelem- zéseket mi végett, kinek és minek írogatom.

Csak úgy.

De kiírtam belőle két sort:

„ez a mosoly az arcodon debilitás vagy harcmodor?”

2012. 4. 13. (Keszegfalva)

Kemény nap után (levelezősöknek adtam elő öt órán át; viszonylag értelmes társaságnak, de akkor is fárasztó ennyi időt végigbeszélni), este Zorán-koncert. Noha, elmondása szerint az Aréna-beli előadás anyagát mutatták be, nyilvánvaló, hogy rö- videbb volt, s azt a hangzást, azt az atmoszférát nem lehet egy városi művelődési központszerü teremben reprodukálni. Ez a tér egy klubesthez viszont tói nagy. Mindamellett jó hangulatú, élvezetes produkció volt, s ilyenkor mindig fájó szívvel gondolok arra, hogy nem tanultam meg rendesen semmilyen hangszeren játszani. Noha alapvetően nem vagyok csapatjátékos (soha nem vettem részt közös tanulásokban, nem szeretem a teammunkákat, társasjátékokat stb.), a közös zenélés hangulatát el tudom képzelni, s biztos, hogy élvezni tudnám. Ehhez azonban tökéletesen kell tudni uralni a hangszert; technikai problémák folyamatos leküzdésével nem lehet csapatban, felhőtlenül, a zenélés öröme miatt muzsikálni. Sipeki, akit ránézésre, ha utcán látnám először, egy gyomorbajos banktisztviselőnek gondolnám (tudjuk persze, hogy szenzációs gitáros), szóval ő a fő mókamester a színpadon: miközben Zorán a maga visszafogott, igen: decens, öreguras módján énekel, a szóló- gitáros folyamatosan összekacsint a színpad másik oldalán helyet foglaló csinos - és jó hangú - vokalista lányokkal. Kovax, a maga szomorú mosolyával szintén részt vesz ebben a játékban. Mintha Zorán ott sem lenne. Talán valamelyik utolsó számnál mosolyintotta el ő is magát először. Közben zeneileg teljesen együtt vannak, s a néhány baki csak újabb alkalom a grimaszokhoz, a jókedvhez. Amíg különben az Aréna-koncerten Zorán teljesen felvállalta a maga balkáni, szerb kötődéseit (Rúzsa Magdit például úgy konferálta fel, mint „aki beszélni én anyanyelvemet, én meg beszélem az övét”, s elénekeltek egy szerb népdalt), itt, kisebbségi közegben ezt szóba sem hozta. Nyilván, mert - egyrészt - nem érzi magát kisebbséginek, illetve - másrészt - túl olcsó és hatásvadász húzás lenne ebben a környezetben ilyen, zenétől végül is független - még képzavarral sem élve - érzelmi húrokat pengetni. Szép, tartalmas este volt, de a kérdés, Vörösmarty szavaival, a végén most sem hagy nyugodni: Ment-e a könyvek által a világ elébb?

Ha arra gondolok, hogy Cseh Tamás, Bródy, Hobo, Sztevanovity Dusán stb. hetvenes-nyolcvanas évekbeli, társadalomkritikával terhes szövegei maradéktalanul időszerűek ma is, akkor az egészet megtetézhetem egy álkérdéssel: lehet-e, maradt- e még okunk bármiféle optimizmusra?