Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Mészáros András: Egy megkésett kazuista irodalmi naplója címszavakban - Csoda; Kalap; Salomé; Semmi (esszék)
14 Mészáros András gában foglal. A fehér a lehetőségek tere. Igen ám, de hogyan valósulnak meg a lehetőségek? Ezt a kérdést felteszi a lovagnak Nagy Károly is, mert nem megy a fejébe, hogyan teljesítheti a szolgálatot, ha nem létezik? A válasz annyira kézenfekvő, amennyire meglepő is: „Az akaratnak erejével s szent ügyünkbe vetett bizoda- lom által.” Mintha csak Szent Ágostont hallanánk, aki az idő természetével kapcsolatban hirdette, hogy az idő csupán a lelkűnkben és a lelkünk révén van. Vagyis az idő, ami a létezés formája, nem külső adottság, hanem mi vetítjük ki a világba és a világlátásunkba. Van azonban egy bökkenő Agilulfo válaszával. Az akaratot és a bizalmat - mondhatnánk hitet is - hozza fel, vagyis azt a két lelki diszpozíciót, amely a jelenhez és a jövőhöz köt bennünket, de nem említi az emlékezetet, amely a múltat eleveníti fel. A gond ugyanis az — és ez gyakran keveri őt konfliktusokba a többi lovaggal -, hogy ő pontosan, értsd: tényszerűen emlékezik a múltra, a lovagok het- venkedő, saját személyük fontosságát kiemelő, azaz személyes emlékezésével szemben. Akkor, amikor ez a pontos emlékezet kap halálos csapást - utóbb derül ki, hogy vélt csapást, de akkor már késő vagyis amikor a tévedhetetlenség és bizonyosság megrendül, Agilulfo feladja létezésének a lehetőségét, a fehér páncélt. Amelyikről aztán kiderül, hogy patyolat színe csakis Agilulfo esetében volt lehetséges. Amint más lovag öltötte magára, bemocskolódott. Agilulfo alighanem azért nem említette az emlékezetet, mint múltbeli létezésének alapját, mert az nem személyes volt. Pontosabban: egyetlen személyes emléke is lovag létének lehetőségét hozta magával. A lovagság pedig intézmény, nem egyedi létmód. Vagyis még az emlékezete is az általánossághoz kötötte őt. Ugyanúgy, mint az akarata, amely emberfeletti lehetett, hiszen nem korlátozták őt az egyedi emberi lét tulajdonságai és kötöttségei. Neki nem kellett ennie, innia, aludnia, pihennie, szeretkeznie. Calvino csodálatosan írja le azt az éjszakát, amit Agilulfo egy szexmániás, szereleméhes várúrnővel tölt anélkül, hogy a hölgyhöz hozzáérne, és a hölgy mégis élete legnagyobb szerelmi élményeként éli meg ezt az éjszakát. Ami ismét csak arra utal, hogy a nem létezőnek lehet a legnag)>obb hatása. Az emlékezet megcáfolása maga után vonja az akarat és a bizalom megtörését is. Agilulfo már nem cselekszik. Nem is cselekedhet, mert leveti páncélját. Ha pedig nincs a páncél - a lovagi lét bizonyossága és jele -, akkor nincs miben bízni sem. Megszűnik létezésének időformája. Időforma nélkül pedig nincs létezés. Az idő a princípium individuationis. Viszont, ha jobban megnézzük, Agilulfo princípium individuationisa nem rendelkezik semmilyen individuális jeggyel. Az ugyan igaz, hogy saját leikéből hívta elő ezt az időt, de mind az akarata, mind a hite, mind pedig a - ki nem mondott - emlékezete általános. Nem pedig egyedi. Italo Calvino azt sugallja, hogy a semmi nem lehet egyedi. A semmi csak általános és testetlen lehet. Kiderül, hogy lehet beszélni a semmiről, de ahhoz fel kell adnunk a Platón megalapozta metafizikai tradíciót, amelyben éppenséggel a valódi lét az általános és a testetlen. De az is kiderül, hogy a szemléletnek ez a saját ellentétébe fordulása csakis a filozófián kívül mehet végbe. Paradox módon a filozofikus irodalomban.
