Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
58 Vilcsek Béla tetre már az életmű csaknem egészének ismeretében érkezhet reflexió. András Sándor, alig néhány héttel a könyvbemutató után, az Elet és Irodalomban közzétett recenziójában teljes joggal adja a szerzőről és munkásságáról a következő jellemzést: „Szabad elme, szabad érzékenység, szabad kifejeződés. Komoly és olyan komolyan költő, hogy az 1950 körül születettek legjobbjai közé érkezett.” A költői pályát a kritikus nyelvi paradoxonokkal véli leginkább jellemezhetőnek. „Nyelvvilágáradat - írja róla mitikus és köznapi, tárgyilagos és alanyi, józan és fantasztikus. Szürreális, dada, és dadátlanul is játékos: fegyelmezetten fegyelmezetlen. »Varga Imre 20 éves absztrakt költő« olvasható az egyik korai versben, az »absztrakt« szót azonban a szürrealista és a dada, nem az absztrakt festők vonatkozásában kell érteni. O a verset - hol komoly, hol humoros, hol a kettőt egymással elegyítő - alkalomnak veszi, amivel a legkülönfélébb nyelvi performanszokat lehet csinálni. Performan- szokat, más meghatározást nem találok, hiszen a »játék« a »nyelv« vonatkozásában más, mint a »szójáték«. Varga Imre verse az első húsz évben túlnyomóan kavargó, rendetlen, rendetlenségében is kohézív, inkább öntet, mint öntvény, de leginkább öntődés, amibe azonban beleszól, akiből-amiből folyamodik. Meghatározó, hogy Varga Imre versei nem öntvények, hanem öntődések: szavak csapódnak és gyakran ragadnak furcsán egymáshoz egyetlen folyamban, folyamodásban, gyakran nagyszerű szürreál meglepetésekkel. És ezek a szavak valójában tárgyak, hiszen helyes, helytálló a szándék és a hatás: »s egy tárgy lassan jelentésén túlhalad«.” A recenzens később éppen ebből az idézett sorból vezeti le a pálya második felének nagy fordulatát, amelyet költői „zen-dülésnek” nevez, s a következőképpen indokol: „...valamikor-valahol a költői és az emberi sors eddig közepe felé - a költő is ember, a költő ember is - Varga Imrénél egy meglepő és mégsem létidegen fordulat következett be: szürreál-dadából - és népiből is — egy természeti zen-dülés. Ezt a Za- zen című vers egyértelműen jelzi, mondja és teszi is, hiszen, amikor egymást érinti a két tenyér, ott nincs »se más, sem én«. A haikuknál is ilyesmi történik, a fordulathoz tartozik, hogy pályasorsának eddig második felében Varga Imre haikuk sorozatait is írta, és érzékeny-vonalú képverseket is készített. A fordulat nem volt lét-idegen, mondom, mert amikor Varga Imre az előbb idézett sort írta, hogy »s egy tárgy lassan jelentésén áthalad«, már mintegy arra a zen meggyőződésre is utal, hogy túl kell jutni a nyelv és a tárgy, a fogalmiság és az érzés dualizmusán. Sibajama zen apát egyik könyvének jellegzetes a címe: Egy virág nem beszél. Amikor egy ember addig néz egy virágot, amíg nem lesz virággá, akkor a benső elhallgatásig is eljut. Zen módon annak megértéséhez, hogy egy hegy egy hegy, írta Suzuki, ezt a megélést először tagadni kell: egy hegy nem egy hegy, és csak ennek a tagadásnak a megértése után válik Valóssággá az affirmáció: egy hegy egy hegy. Ezután hozzáteszi, (én pedig azért is idézem, mert Varga Imre hosszasabban tartózkodott egy német rendházban): »Bárhogyan legyen is, ne feledjük, hogy a Zen mindig arra törekszik, hogy közvetlenül lássunk magába a Valóságba, vagyis a Valóság maga legyünk. Ezért Eckhart Mesterrel együtt mondhatjuk, hogy »Krisztus minden pillanatban
