Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
Az éber álomtól a megtestesült szóig 53 gyük hozzá rögtön: prózaírói, gyermekkönyv-írói, szociográfusi, publicisztikai - munkásság formálódott meg, addig annak kritikai recepciója voltaképpen és teljességgel elmaradt; utóbbi alig járult hozzá a tekintélyes munkásság alakulásához és alakításához. A fogadtatástörténet ez idáig legfeljebb egy-egy baráti vagy rokonszenvező elismerés megtételére szorítkozott, s jobbára valamely kerek életrajzi évszámhoz vagy gyűjteményes kötet megjelenéséhez kötődött. Ilyennek kell tekinteni az első válogatott kötetről (Önarckép - nélkülem, 1986) szóló rövid híradást is, melynek szerzője, Budai Katalin hosszú idő után elsőként ismeri fel és ismeri el a hazai kritika szemszögéből a pályakezdés jelentőségét és újszerűségét. „Lenyűgöz az az elegáns gesztus - írja a felfedezés örömével és lelkesültségével a kritikus -, ahogyan Varga Imre átlép a mindennapokból a mindenség felé, ahogyan az alanyiságba beöleli az univerzumot, s ahogyan egy különleges biotechnikai gépezetet működtet: beáramlanak fogalmak, teóriák, képzetek, majd kijönnek a másik oldalon mint többdimenziós, színes, ízes, szagos, kinemaszkóp képek. Vagy megfordítva: álmok, képek, elvont, testetlen, tárgytalan kavargásából jön ki a magatartás, etika, indivi- duumnyi létezés. A gép lelke a vers mint önálló létező. Alkotóelemei, a hangzók, szótagok, szintagmák, mondatok, sormetszetek, zárójelek mind-mind a lét tényezőivé emelkednek, szervezik és magukra vonatkoztatják működtetőjük érzületeit.” A kritika szerzője jó érzékkel azonnal Varga Imre költészetének azóta is egyik legfőbb jellemzőjére tapint rá: a kettős látásmódra. Nagyon is a költői szándékkal egyező lehet az, amit állít hétköznapiság és nembeliség, alanyiság és univerzalitás, fogalmiság és képszerüség kettősségéről, aminek középpontjában egyedüli bizonyosságként maga a vers, a vers szerveződése - és kettős látásmódú szervezője — áll. Költői megfogalmazásban ez úgy hangzik, a Crusoe-szaltók\\oz még 1973 júliusában készített „ceruzavázlatok” részeként: „az éj ráomlik szavainkra / nehéz téglák roncsok eltömik / a szólni vágyók torkait // a hangokon nehéz por törmelék / takarva a volt befedve a majd / csak a csonka csönd remeg / itt-ott egy hangzó mégis / kihajt s felkúszik a salakra / a holdfénybe fonja gallyait / és én névtelen ülök alatta”. Vagy ugyanez érzékelhető a szintén ez idő tájt született, jellemző módon Teremtődni, teremteni, vagyis már címében is közvetlenül a kettős alkotói látásmódra utaló prózavers vagy verspróza dinamikus lüktetésében: „Itt már nincs jelkép, önmaga titka minden. Nyílj meg nekem, belém csukódom, beléd, te határtalan, izzó sötétem. S aki voltál, járkálsz körbe-körbe - szegény rab - koponyámban”, illetve az ahhoz holtpont címmel hozzáillesztett, állóképszerű rövid versben: „lelsz majd a felnyíló / szavakban ércet / föltáruló köveid / mélyén eget / hűvös tükrödből / kihajolva / látsz majd / kifolyni torkodból / csillagokig / néma / éjszakát”. Varga Imre élete és költészete rendre és rendületlenül életnek és költészetnek, teremtésnek és teremtődésnek ezeket a kivételes, telített, termékeny pillanatait, ha tetszik, holtpontjait kutatja, hogy azután ezeket a holtpont-pillanatokat kivételes, telitett, termékeny módon megformált versekké, versek sorozatává lényegítse át. Fő alkotói
