Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Tőzsér Árpád: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén (naplórészletek)
18 Tőzsér Árpád változatát). Most, hogy immár megvan a Stanislav-cikk eredetije, nincs akadálya a fordításnak. 2 Szív-fotográfia Január 20. Felhívtak a Magyar Nemzetből (egy Pataki István nevű szerkesztő, el nem tudom képzelni, hogyan jutottam eszükbe, eddig nemigen volt velük kapcsolatom), hogy küldjék nekik írást, karcolatot, jegyzetet, lehetőleg pozsonyi vonatkozásút. S lön. S mivel a megirt jegyzet szerintem túlságosan jól sikerült ahhoz, hogy egy általam alig olvasott lap oldalain lepje be majd a por, az első bekezdését idemásolom: „Óh, valamirevaló havat találni már Pozsonyban is réges-régen csak a poros könyvtárakban, Jókai vagy Krúdy Gyula könyveiben lehet. A Vörös postakocsiban például ebben a pillanatban is fátyolként ereszkedik a városra az égből a puha sejtelem, a sürü hóhullásban a vörös postakocsi is olyan fehér, mintha kísérteteket szállítana, a Zöldváry kisasszonyok csipkefüggöny mögül nézik, hogyan kászálódik ki a kocsiból örök lovagjuk, a medvebundás Alvinczy Eduárd, s el-ellépnek az ablaktól, ha elsuhanó, idegen szánból fürkész fel rájuk valami illetéktelen tekintet. A valóságos telek mára már az ódon koronázó dóm s a szintén a középkorból itt maradt Mihály-kapu közötti girbegurba utcácskákban is olyanok, mint akánnelyik alföldi cívisvárosban: jellegtelenek, mint a digitális kép, amelynek nincs negatívja; még emlékeztetni sem emlékeztetnek semmire.” Szóval így vagyunk. Már nem tudom megkülönböztetni, mikor írok naplót vagy mikor művelek egyéb műfajt. S így van ez rendjén: tulajdonképpen mindenki mindenkor naplót ír. Csak egyik alkalommal versnek nevezi, máskor novellának, harmadszor regénynek. A fentebbi krúdys- hóeséses karcolatom is érvényes naplóként is. A pozsonyi hó 2002 januárjában valóban csak hóutánzat, s én a Magyar Nemzet-karcolat megírása előtt és után valóban Krúdyt olvasom. Igaz, csak úgy, mint aki élete vége felé néha visszavisszalép a már leélt életébe emlékezni. Aztán az egyik emlék egy másik emléket gyújt ki benne, s már nem is tudja, milyen képzettársításokon át jutott egy másik könyv világába, de már rég nem a Vörös postakocsit olvassa, sőt túl van a Rezeda Kázméron is, s most éppen a dawosi tüdőszanatórium páholyerkélyén ül Hans Castorppal, s nézik, nézik a behavazott hegyeket, a púderes erdőket, a lágyan kitöltött szakadékokat, s a csillagokkal dúsan kihímezett távoli égtájakat. Szóval vannak ihletett perceim, óráim, mikor nem egy könyvet, hanem szinte az egész világirodalmat olvasom egyszerre, egyik olvasmányemlékemről a másikra ugorva, előre és hátra, jobbra és balra, kiszámíthatatlanul, néha a lóugrás rendjét, néha a futó vagy a bástya célratörő, nyílegyenes pályáját követve. - A Krúdy-példa részletei pedig a következők: a Rezeda Kázmérban Szilvia (Fruzsina barátnője) EKG-képet mutogat magáról Rezeda Kázmémak. (Valahogy úgy, ahogy más fényképeket mutat
