Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Tőzsér Árpád: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén (naplórészletek)
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén 17 Január 12. Heuréka! Délelőtt az Egyetemi Könyvtárban ültem, régi, háború utáni szlovák lapokat böngésztem, s a Národná obroda (Nemzeti Megújulás) 1947. december 18-i számában megtaláltam azt a Ján Stanislav-írást, amelyet immár jó harminc éve keresek kétségbeesetten. Történt ugyanis 1969-ben, hogy Helységnevek sorsa címmel írtam egy jegyzetet a szlovákiai magyar helynevek 1947—1948-as erőszakos szlovakizálásáról, s benne a szlavista nyelvészt, Ján Stanislavot idéztem, aki ugyan egyrészt spiritusz rektora volt a barbár helynév-genocídiumnak, másrészt viszont óva intette a túlbuzgó nyelvészeket: ne kreáljanak mesterséges szlovák helyneveket, nevezzék el a magyar helységeket inkább az adott táj már kihalt szlovák településeiről. Nem akarok most arra kitérni, hogy ez a javaslat épp olyan tudománytalan és abszurd volt, mint a túllihegők ügyködése, más most a célom. Azt akarom itt szóvá tenni, hogy 66 éves vagyok, de a fél életem különféle adatok keresésével telt el. Összeolvasok hetet-havat, s a memóriám többé-kevésbé rögzíti az olvasottakat, de azt már nem tudhatom, hogy az elraktározott ismeretek közül lesz-e még valaha valamelyikre - s ha igen, melyikre - szükségem, valamennyinek a lelőhelyét meg természetesen nem jegyezhetem meg, nem írhatom le, s mikor keresni kell valamit, akkor jön a tü meg a szénakazal szindrómája. Ez persze minden kutató számára ismert és fenyegető helyzet, de engem egyenesen őrületbe tud kergetni, ha valami a megismerés szintjén egyszer már az enyém volt, s mikor megint szükségem van rá, akkor kiderül, a memória csak arra jó, hogy sejteti a magánvalót, de birtokolni soha sem tudja. - Speciális esete ennek a tébolyult agnoszticizmusnak, mikor egy szövegfordítás adatolatlan eredetijét keresi a szerencsétlen írástudó. Én például az említett jegyzetemben lefordítottam a Stanislav-írásból egy részt, s mikor később a tanulmánnyá bővített jegyzetet egy szlovák lap szlovákra akarta fordítani, a terv azon bukott el, hogy az eredeti szöveg - a bibliográfiai adatok híján - egyszerűen nem volt fellelhető, a magyar fordításból visszafordítani a Stanislav-szöveget pedig természetesen közönséges csalás lett volna. De most végre itt van előttem a harminc éve keresett újság, s benne az átkozott Stanislav-dolgozat. A címe: Otázka zmien názvov (A névváltoztatás kérdése), s én úgy nézek a megsárgult újságcikkre, mint ahogy Kant Ding an sichjére néznénk, ha az hirtelen szem nélkül is láthatóvá válna. - Délután temetésen voltam, meghalt Dusza Pista, az Új Szó szerkesztője, indulatos jobb sorsra érdemes kritikus, publicista. Tekintélyt parancsoló, nagydarab ember volt, ha indulatba jött, erősen dadogott, s mivel szinte állandóan fűtötte az indulat, állandóan dadogott. De egyszer közös asztalnál mulatoztunk, s Pista is bekapcsolódott a nótázgatásba. (Földim volt, sok szép gömöri nótát tudott, Gömörhorkáról számlázott.) S meghökkenve nyugtáztam, hogy szépen, nyugodtan énekel, pontosan artikulál, nótázás közben egy pillanatra sem kísérti meg a dadogás réme. Erdélyi Géza barátom, a református püspök temette, szépen beszélt a koporsó fölött; utólagosan szégyellem, hogy én közben szégyentelenül a mellettem ülő Szabómihály Gizellával, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda vezetőjével tárgyaltam. Ő fogja szlovákra fordítani a Köbölkút és a többiek című dolgozatomat (a Helységnevek sorsa bővített
