Irodalmi Szemle, 2012

2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből - A szalánci vár; Riportok az utcáról - Goszpodin pomiluj, Ósz; Jegygyűrű; Háborús mozaikok - Tegnap reggel, Estvány bácsi; Gábriellé D’Annunzió; Dinnyéket... ; Jegyzetek; Szeptember elsején; Pegoud (tárcák; közzéteszi: Ötvös Anna)

Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-böl II kétségbeesett, merev tartással tiszteleg a lencsébe, a másik kivont bajonettel, szétfes­zített lábakkal, támadólag áll mellette, fenyegetően villog a szeme, egy pillanatnyi feszült és áhítatos csönd... na... na... valami kattog, a kép készen. A sátor előtt egy pi­ros, fezes bosnyák áll, hosszú, kacskaringós, cirádás réz-torony a hátán, melyből va­lami bizonytalan piros lé csurog ki három krajcárért. Közben állandó verkli-szó. Gim- belem-gombolom, holnapután, Zsiga, Zsiga, Bergerék Zsigája... Ezt tessék összeadni. Harmadik kép Képtárlat, mint ilyen. Az orosz-japán háború, aktualitás kedvéért a cím megvál­toztatva: orosz-magyar háború. Áchim orsz. képviselő megöletése, a Zsilinszky-fí- úk, színezve. Majláth országbíró megöletése. Regula Ede az akasztófán. Ha kijössz, mindezek tetejébe még egy vekkerórát is nyerhetsz. Gyerünk odébb. Egy papagáj ül a vak koldusasszony hátán, és megfelelő el­lenértékért kihúzza a szerencsédet. Három krajcárért csak másodosztályú szerencsét húz ki, öt krajcárért első osztályút. És így tovább... Hullámzik a napsütésben, ezen a primitív és fantasztikus díszletű színpadon, sok-sok apró kis ember, s ilyen naiv, egyszerű és olcsó módon próbálnak kifejezést adni a végtelen érzéseknek... (Mi az? Igen, elszakadt a film. Villany.) Márai. 1915. szeptember 2.. csütörtök. 225. szám. 3. Szeptember elsején, ma reggel, a beíratás napján, elmentem egy elemi iskolába. A kapualjban állok és né­zem a széles lépcsőn hullámzó örök képet. Beíratás napja, milyen ismerős ez a szó, milyen sok minden cseng ki belőle. Gyerekszívek titkos dobbanása, apaszívek gond­terhes szavai, kalapál, csilingel a sok kis és nagy szív a lépcsőházban, első szeptem­ber hideg napfénye beragyogja az arcokat, fehér matrózruhákat, kopott vasárnapi sza­lonkabátokat, fénylő, sokszor kefélt szalonkabátokat. Egy kisgyerek görcsösen ka­paszkodik apja kezébe, megrémül, és sírni kezd. Bizonytalanság, az ismeretlentől va­ló félelem titkos szorongása ül az arcokon. Sok pici ember, kik eddig vesszőparipáto­kon nyargaltatok, nézlek és sajnállak benneteket. Ugye, nem is tudjátok, szegénykék, hogy itt, az iskola kapujában már ráült gyönge vállaitokra, véglegesen és lerázhatat- lanul ráült a könyörtelen élet. Most már minden másképp lesz, szegény emberkéim. Végzetes hieroglifeket kell megtanulnotok, ismeretlen fogalmak mivoltát verik nap­fény derűjétől gondatlan fejetekbe, megtanuljátok a verekedést, stréberséget, az örök és elkerülhetetlen harcot az élettel, ma reggel megkezditek ezt, ugye, szegény kis har­cos katonáim. Az egyik kis matrózruhás harcos, kit kézen fogva vezet fel a lépcsőn a jól táplált, dísz kedvéért ujjatlan fehér cérnakesztyűbe, szétpattanni készülő feke­te mantilba öltözött külvárosi hentes-mama, mondom, a kis harcos rángatja a mama kezét, ágaskodik és súg valamit a fülébe... A mama bólint, megfordulnak és ki­mennek az udvarra. Utánuk nézek. Drága, szegény, szegény Jövő generáció...” Márai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom