Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből - A szalánci vár; Riportok az utcáról - Goszpodin pomiluj, Ósz; Jegygyűrű; Háborús mozaikok - Tegnap reggel, Estvány bácsi; Gábriellé D’Annunzió; Dinnyéket... ; Jegyzetek; Szeptember elsején; Pegoud (tárcák; közzéteszi: Ötvös Anna)
Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből 5 lé nagy, foszlott, cúgos cipőit, csíkos harisnyája van, és rongyokban lóg le a nadrágja széle. Modem faun. A furulyáját szájharmonika pótolja. Előkotorja a piszkos jószágot, és ilyen maga szolgáltatta zene mellett tovább táncol, fontoskodó és komoly arccal, mint aki végtelenül súlyos és mulaszthatatlan kötelességet teljesít. Mikor elfárad, leül mellém, és lihegve néz rám.- Ki maga? - kérdem.- Én kérem - mondja és vigyorog hozzá -, mindenféle komédiákat tudok. Tudok táncolni. Tudok harmonikázni. Szájjal is, kézzel is. Én bolond vagyok, kérem. Én egyszer megbolondultam és azóta ilyen vagyok. Most táncolni járok az udvarokba. Mosogatás után a cselédek mindig kijönnek, és ha szépen táncolok, kapok pénzt. Néha kaptam már hatost is. Csak télen rossz. Ha hideg van, akkor fázom. Ezt csöndes és komoly hangon mondja, miközben nagy, tágra nyílt szemeivel figyelmesen néz rám. Megint hallgatunk. Ujjaival dobol a térdén, aztán előveszi a szájharmonikát, rálehel a pléh borítóra, és a kabátja ujján tisztítgatja, dörzsöli, fényesíti. Megkérdem:- Hogy hívják magát?- Uborka János... - feleli szelíden. Aztán magyarázólag teszi hozzá: - Acselédek neveztek el így... Igen, most már emlékszem rá. Láttam néha egy-egy kapualjban, viháncoló cselédek közt táncolni. Nézem Uborka Jánost, jön egy-két ember, megmosolyogják, az Isten tudja, nekem nincs kedvem nevetni. Szmokingkabát van rajta, a tükör-hajtókán egész étlap, így megnézve határozottan antipathikus jelenség Uborka János. Csak a szeme ne volna olyan szomorú, szelíd, zavart fényű. Újból feláll, és táncolni kezd, de leintem, hogy hagyja abba. Látom, hogy elszomorodik. Meg akarom vigasztalni.- Mást nem tud?- Nem tudok - feleli sértődötten. - Én csak egy szegény bolond vagyok, kérem... És elkapja a pádról a sapkát, és elrohan. Vissza se néz, úgy fut, míg csak el nem tűnik a bokrok között. Aztán csend lett. Egy kis ideig ültem, és vártam, hátha visszajön Uborka János. De nem jött vissza. És most pontot is teszek ide. A point helyére. Ősz Ilyenkor csend van erre. A levegőben már kanyarog az ősz, hosszú, spirális ívben hull le lábaim elé az első falevél. Nyugodt, csendes és öreg emberek járnak csak erre, öregurak, mantillos nénikék, sütkéreznek az őszi veröfényben. Aztán megrezzennek a kavicsok. Két ember jön, katona mind a kettő, az egyik szanitéc és sebesült a másik. Üdülő. Ismerem is. Ott feküdt a kórházban, szemben az ablakommal, sápadt arca sokszor kihajolt az utcára, ismertük egymást. Ha jöttem haza estefelé, mosolyogva integetett, és sokszor kérdezte, hogy vagyok. Ő, szegény, a beteg, igen érdeklődött az egészségem iránt.
