Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - Olvasó - Csehy Zoltán: Aki az ősi Dunához csalta a Helikon babérkoszorús szüzeit (tanulmány Janus Pannoniusról)
84 Csehy Zoltán nus az antik mitológiában? Janus tipikusan római isten, a határok, a határátlépések, az idő, a határidő, a kapuk, az ajtók kétarcú, szakállas istene, aki egyszerre tekint előre és hátra, a múltba és a jövőbe. Janusnak kapóra jött az eredeti nevéhez hasonló hangzású és jelentéstartalmaiban is önépítésre alkalmas mitológiai név. O maga is egyszerre tekint Itália és egyszerre Magyarország felé, maga a megtestesült köztesség és köztes lét, ő is egyszerre réved az antik múltba és egyszerre figyel a megújuló jelenre: ez pedig a két név - a mitológiai Janus és az ókori római tartományra utaló Pannonius - sajátos elempárosában még erőteljesebbé válik. De miért éppen Thalia múzsa avatja be a költészetbe? Thalia ebben az időben nem pusztán a színház, a komédia múzsája, hanem az úgynevezett játékos kis- költészeté - például az epigrammaírásé - is. Janus Pannonius a rituális újrakeresztelés aktusa után a reinkamációs játék nyújtotta lehetőséget is kiaknázza. Egy másik epigrammájában (A költő Martialishoz) egy újabb antik hagyományt aknáz ki: egy püthagoreus - Püthagorasz tanai szerinti - lélek- vándorlási láncolat felvázolása után, mely szerint miután Homérosz meghalt, lelke átszállt egy pávába, majd végül a korai római eposzköltőbe, Enniusba, arra kéri a legnagyobb római epigrammaköltő, Martialis lelkét, hogy szálljon át őbelé. Másutt Janus egyenesen Martialis majmának nevezi magát. Már ebből is látható, hogy a humanista költő számára központi jelentőségű a hagyománykövető utánzás, amit imitációnak nevezünk. Az imitáció azonban nem szolgai másolata egy-egy antik remeklésnek, hanem leleményes újraalkalmazása, méghozzá a versengés jegyében (ezt nevezik szakszóval emulációnak). Janus Pannonius költészetét alapvetően három nagyobb műfaji csoportra célszerű felosztani: epigrammák, elégiák és panegyricusok. Kétségtelen, hogy e kategóriák elnagyoltak, de közkeletűen használatos voltuk miatt nem lenne célszerű lemondani róluk. Janus Pannonius, az epigrammaköltő Az epigramma rövid, frappáns, csattanóval végződő költemény - hangzik a klasszikusan sematikus definíció. Bajza József, az epigramma első magyar teoretikusa Martialis nyomán még így definiálta a műfajt: „...oly költemény, mely valamely jelenné tett tárgy egyes tulajdonát bizonyos szorosan meghatározott ponthoz függesztve adja elő.” Minden szó helyettesíthetetlen, kimozdíthatatlan helyzetű, és olyan pontosan rétegződik a gondolati csomópont köré, amilyen természetességgel a vizbe vetett kavics köré szerveződnek azok a bizonyos koncentrikus körök. A „meghatározott pont” mellett azonban van még egy szerkezeti kritérium: az előkészítés fázisa, azaz az expozíció és a zárlat, azaz a konklúzió vagy klauzula, mely nem jelent szükségképpen csattanót, de elmésséget vagy epésséget mindenképp. Vagyis: az epigramma kiélezett, egy meghatározott pont, személy vagy jelenség köré szerveződő rövid, frappáns költemény, mely egy előkészítő szakasz után csattanóval vagy elmés összegzéssel zárni. Kedvelt versformája a disztichon (a hexameter és a pentameter kapcsolata) vagy az úgynevezett hendecasyllabus. Az epigramma Janus egyik legfontosabb műfaja, már ferrarai diákéveiből több száz latin epigrammája maradt fenn. A fenn megidézett versek is epigrammák, méghozzá az ún. önreflexív epigramma alcsoportjába sorolható szövegek, melyek a költő saját énjének antik stilizálására szolgálnak. Ezekben a valóságmozzanatok antikizáló újraírásként jelennek meg, a versek tárgya pedig a költői önépítés és énformálás. E csoport közismert darabja a Pan-
