Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - SZEMLE - Orosz István: Plakát(h)-(Barát(h)ok (jegyzet)
74 SZEMLE dási pontokat kap Kulcsár Ferenc gondolkodásáról, szinte aszkétikus benső világáról, azokról a távolságokról, melyeket a költő térben és időben a valóságban megtett, s azokról a beláthatatlan utakról, melyeket a vers világában járt meg. Istenes poéta, röghöz kötött poéta, urbánus hangulatokat tudó és a falu ihletésétől szakadni képtelen poéta, szerelmes és csalódott, gyermeki és elárvult poéta, aki hogy talán jobban kimondhassa magáról is a súlyos szavakat, belebújik alteregója bőrébe, s onnan kiált magára életet és halált! A versek keretjátéka, a zaklatott ritmusok jó érzékű elhelyezése a köteten belül egy izgalmas olvasásélményt, izgató újraolvasás-él- ményt volt képes kiváltani. A messziről jött és itt maradt költőről Kulcsár Ferencet ismerni, megismerni emberként nagyon egyszerű. Pompás kedélyű, mély érzésű, jó humorú, szíves ember, nagy lélekkel. Olyan ember ő, aki mindenkinek meghitelezi a barátságot, a tiszteletet, a jóságát, az emberségét, az empátiáját, a segítőkézségét, s annak idején réges-régen sokszor még italát, kenyerét, cigarettáját, albérletét, vendégágyát, főztjét is megosztotta azzal, akiben egy csipetjét is látta az irodalom iránti elkötelezettségnek, a vers iránti szerelemnek. Milyen költő R. C.? Milyen költő Kulcsár Ferenc? Hát tessék elolvasni a legszebb versek című válogatást, ott megírják mindezt egymásról. „R. C. tetten érte magát, hogy verset ír..- ezekkel a szavakkal indul az In flagranti című vers. Rajta tudja magát kapni ez ember, akár olvasóként is. S hogy mi az az ominózus egy menet a hiábavalóságról ott fent a címben? Hát semmi más, mint a költő tisztán leélt élete... (AB-ART Kiadó, Ekecs, 2011) SZÁSZ1 ZOLTÁN Plakát(h)-Barát(h)ok Sorok egy kiállításhoz Belátom, nem éppen szokványos dolog egy plakátművész kapcsán az elefántcsonttornyot emlegetni. Pedig milyen jól vizuali- zálható: elefántcsont-hirdetőoszlop. Persze csak ártatlan gondolatkísérletről van szó, vagyis állatvédők, nyugi, az elefántcsont- plakáttornyot csak elképzelem: klasszikus arányok, szépséges szimmetriák, hűvös elegancia. Inkább széles, mintsem égbetörő, mert Baráth-plakátoknak lesz, s Baráth Ferenc, mint tudvalevő, a fekvő formátumok nagymestere. Tehát az elefántcsont- toronyság, a plakátság és a barát(h)ság - hogy fogalmi síkra terelődjék a szó. Erről a háromról kellene értekezni, s ha valaki köztük ellentmondást sejdít, az sincs ellenemre, bár az elkövetkezőkben igyekszem hármasságban rejlő paradoxont megvilágítani, illetve feloldani. A plakát és az a bizonyos rendszer, amelyben oly sokáig élnünk adatott (a nevét most nem mondjuk ki a médiatörvénytől vezérelt öncenzúra miatt), szóval a plakát és a rendszer, ők ketten oly szép szimbiózisban éldegéltek együtt, hogy hajlamosak voltunk azt képzelni, ők ketten tulajdonképpen egy. Sőt maga a század is, merthogy úgy lett adagolva a főiskolai katedrákról - kinek Belgrádban, kinek Budapesten hogy a plakát a 20. század művészete. Szóval nem a 21 ,-é. Nyilván. Utoljára talán a ’89-es nagy jövés-menésben volt érezhető, hogy tétje van annak, amit az utcai plakátok mondanak, legalábbis akkor azt hittük. Az azóta eltelt időszakra erősen rányomta bélyegét a merkantil grafika pénzillatú burjánzása, illetve a szakmai értékeket átrendező digitális forradalom. A hagyományos plakát az utcáról visszaszorulóban van, többnyire a kiállítótermek falain jelenik meg, hisz lettek az információtovábbításnak gyorsabb és praktikusabb eszközei
