Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - KÖZLEKEDŐEDÉNY - Duba Gyula: „ ...az idő is hazánk” (esszé Örkény Istvánról)
48 Duba Gyula ságát, mely — szavakon nyargalózva - egyenesen a »szédült hiperbolák« kancsal mennyországába ragadja? Korhelynek a bor, költőnek a szó a megkísértője; éltét ves- zejti el, ha jókor el nem löki magától.” Maradandó igazság, a líra mélységét, a költészet lényegét érintői. Örkény számára a valóság személyes élettapasztalatait, történelmi élményanyagát, a sorsát jelenti. S felfigyeltető az az elemi és nem nagyhangú, finoman szellemes humor és a groteszk halvány nyomvonala, amely később, újabb drámai tapasztalatok nyomán kibontakozik benne és későbbi müveit, szinte egész életművét áthatja. Ezt valamiféle gondolati szellemességnek nevezhetnénk. A kifinomult polgári kultúra vonása, nagyvárosi termék. Örkény Vitray Tamás egykori Ötszemközt című tévésorozatában beszélt származásáról. Elmondta, hogy mind apai, mind anyagi ágon gazdag nagypolgári családból származik, pesti gyerekkora nagyvilági életben, előkelő társaságban, tábornokok, főpapok közt, fiatalsága jómódban telt. Már korán tűrhetően beszélt németül, franciául és angolul, a piaristáknál görögöt és latint tanult, s eszébe sem jutott írónak lenni. Apja maga után patikusnak szánta, s Örkény a vegyészmérnöki diploma mellé a gyógyszerészi oklevelet is megszerezte. Egyetemista korában véletlenül - bár alighanem sorsszerűén — került írók közé, értelmiségi társaságot és szabad gondolkodást keresve, majd első írói próbálkozásaival egyenesen József Attila szerkesztőhöz fordult, barátként Zelk Zoltánnal találkozgatott. A háború kezdetén behívót kapott, bevonulása után derült ki, hogy munkaszolgálatra, nagyapja zsidó származása okán. A frontra került, majd négy évig hadifogságba, így lett a háború egész életre szóló alapélménye: „ott lett ember”. A háborút követő koalíciós időkben, amikor hazakerült, némi előzmények után az irodalom következett, novellapróbálkozások, hátterükben egy kész művel. A Lágerek népe című könyve előszavából: „Ez a könyv egy hadifogoly-táborban íródott, a fogság mostoha körülményei között.” Mindenképp kuriózum! De írói portréjának is fontos adaléka. Ahogy a fenti életrajz is, fokozatosan, ám törvényszerűen ért el az irodalomba, aztán lényévé vált, teljes egészében felvállalta. Olyan fajta író, aki teljesen az „irodalomban él”. Lelkűidében és életérzésében polgári humanista. Akiben az eszme komolyságát szellemes játékosság is jellemzi, ez az eszmeiség polgári fogantatású, de nem osztálytudatból ered, hanem egyetemes kultúrérzésre és értékrendre épül. 1947-ben, amikor hazajött a hadifogságból, és A Reggelben kezdett írni - az országot vegyes hatalmi törekvések és koalíciós szabadosság jellemezték - elmondott egy történetet. A Rákóczi úton az Emke-házra mutatva megkérdezte tőle egy öregúr: „Tudja-e, fiam, hogy itt halt meg Blaháné, szegény?” Kiderült, az öreg sohasem beszélt Blahánéval, de számon tartotta. Kortársa volt, s tudott róla, mert „az idő is hazánk”. De a mai író kinek a kortársa vajon? - kérdi Örkény. S ezzel megérzett valamit, ami talán manapság tetőződik igazán. Elmúlt négy évtizednyi szocialista korszak és húsz év demokrácia! Az idő valóban hazánk, de tudjuk-e?! A szocializmus korában írt munkáiról mondta Örkény Vitraynak: „...Amit leírtam, mindig elhittem. Abban én mindig mélyen hittem, amit leírtam. Ezt ma sem szégyellem. Nem tagadom le egyet-
