Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)
Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében 85 Az Arany-ballada elbeszélői karaktere Az Arany János-i ballada, mint látjuk, a költői beszédmód hatékony eszköztárát alkotó, innovatív módon használja fel. Mindamellett az epikus költő azokat a lehetőségmezőket is rendre bejárja balladáiban, amelyek nem a költői nyelvhez, hanem az elbeszélés tényéhez-adottságához kapcsolódnak. A történetmondáshoz odaértett elbeszélő és hallgató megkonstruálása, az elbeszélt világhoz fűződő narrátori viszony jelzése, az elbeszélés és az elbeszélt történet időtartamainak közelítése vagy távolítása, a szereplői tudatok megjelenítésének, ábrázolásának különböző módjai, a történéselemeket szelektáló, kombináló, az elhallgatások-kimondások, felderítések-homályban hagyások mikéntjét-hogyanját, a történések és a kömyezetjelző „leírások” arányát kiszabó narrátori munka - megannyi „eszköz” Arany kezében az intenzitás, az érdekesség fokozására, a motivált, szerves kompozícióegész kialakítására. A modern, újkori elbeszélések egyik legfontosabb nóvuma, sajátsága, hogy a történetmondó narrátor bennük karakteressé, kontúrossá válik. A karakterjelzés történhet az elbeszélői individuum előtérbe helyezése által. A byroni verses regény például ismeretesen a szerző-elbeszélő előtérbe tolásával tüntet. A történetmondó a maga személyes lényével, sorsával, biográfiájával, vélekedéseivel nagymértékben betolakszik az elbeszélés terébe: önmagáról mesél, az eseményektől elkalandozva fecseg és filozofál, a hősökkel és a történtekkel kapcsolatban hosszú reflexiókat alkalmaz. Az Arany-balladák narrációja persze nemcsak a verses regények szubjektivitásától van csillagtávolságban, nemcsak hosszabb személyes kitérőktől - elmélkedésektől, a történésekre vonatkozó terjedelmesebb reflexióktól - mentes, de a Toldira, jellemző közvetlen megszólításokat, kérdéseket, érzelemnyilvánító, szimpátiajelző (együtt érző, óvó, tanácsoló) formulákat sem igen tartalmazza, és a történtekkel kapcsolatos helyesbítésektől, korrekcióktól is tartózkodik. Sőt! Az Arany-balladák narrátora bármiféle véleményt legföljebb kurtán s közvetetten nyilvánít, már csak a műfaj rövid terjedelme s a párbeszédek óriási szerepe, jelentősége miatt is. Az 1855-ben született Zács Klárában például mindössze három rövid elbeszélői véleménynyilvánítással találkozunk. A tizenhetedik és tizennyolcadik strófák két-két soros reflexióiban azt jelzi az elbeszélő, hogy nem kívánná a királyi család lemészárlását, a huszonharmadik, záró versszakban viszont a fejedelmi bosszút, a Zács család lemészárlását övezi szorongó aggodalommal. Az 1856-os nagy drámai versben, a Szondi két apródjában még ennyi reflexiós jelzés sincsen. A narrátori szólam itt mindössze a verskezdő két strófára terjed ki, s az elbeszélő e versszakokban is megelégszik az indító szituáció felvázolásával, értékítéletét legfeljebb közvetetten - a lent és a font dichotomikus szembeállításával és az ehhez (is) kapcsolódó rímeléssel - sugallja. Az elbeszélő müvek elemzésekor felhasznált fogalmak sorában különleges figyelem illeti meg a történési és az elolvasási időt. Az előbbin azt a fiktív időt kell értenünk, amely alatt a művilágban az elbeszélt cselekmények végbemennek, az utóbbi pedig azt a „valóságos” időt jelöli, amit a történések elbeszélése, elolva